A gomb. Élet és Irodalom, 49. évf. 51-52. szám/2005

A gomb

A tény, hogy első pillantásra jelentéktelennek tűnő tárgyak is képesek tragikus események lavináját elindítani, nos, ez volt az a némileg meddő tapasztalat, amelyet Précsekné még évekkel az eset után is képes volt bárkivel megosztani. Elbeszélésében magát, hol az egyetlen túlélőnek, hol csupán jelentéktelen szemtanúnak nevezte, aki mindvégig a történtek epicentrumában állt. Kotnyelességében mindazonáltal nem is kételkedtünk, s könnyen pergő fecsegését sem mertük közbevetéseinkkel sűrűn megzavarni, mert sértődékeny volt, s olyankor napokig nem jött le a tömbház elé, vagy ha mégis, hát tüntetően elfordult, ha közeledni látott minket. Így aztán arra sem derülhetett fény, hogy vajon miként tudhatott mindent, szinte a legapróbb részletekig olyan eseményekről, ahol ő maga a természet törvényei szerint nem lehetett jelen; hogyan adhatott vissza valósághűen olyan párbeszédeket, amelyeket semmiképp sem hallgathatott ki, hacsak nem voltak a birtokában megfelelő eszközök. De ezt – Précsekné és a poloskák – nevetés nélkül nem is nagyon lehetett elgondolni. Ezért szinte kínálta magát a gyanú, hogy bizony a fantázia, a hosszú órák unalma tömte ki az elbeszélés tátongó réseit. Bár, figyelmeztetett feltartott ujjal egyik kollégánk: a hazugság egy ilyen szövevényes históriában előbb-utóbb leleplezte volna önmagát. Ám akárhogy is forgattuk, legnyugtalanítóbb kérdésünkre mégsem kaphattunk választ: a számtalan hitelesnek tűnő részlet és információ ellenére valóban úgy történt-e minden, ahogy elmesélte, s ahogy mi most továbbadjuk, vagy az igazság épp ezen hitelesnek tűnő részletek mentén foszlik szét? Mi nevezi meg inkább a bűnöst: az igazság biztonsága vagy a képzelet kéjérzete?
Úgy tudjuk, mindenkit, aki hallotta már ezt a történetet, épp ez a kérdés kísérti.

Majoros teste a földszint csupasz kövén hevert, néhány méternyire az utolsó lépcsőfoktól. A szomszédok, így maga Précsekné is, a darázsderekú orosz tanárnő, Stőhr Ilona sikítására gyűltek össze. Mondják, akik először látták Majoros akkor már dermedt testét, nem is gondoltak rögtön a rendőrségre. A férfi hason feküdt, jobb lábát kissé maga alá húzta, kezét hanyagul szétvetette, mintha hirtelen ötlettől vezérelve heveredett volna le a kőre, hiszen annak hűvössége a déli órákban minden pénzt megért. Majorosból ráadásul ki is lehetett nézni efféle, mondjuk ki: rosszindulatú különcséget, hogy direkt a lift előtt nyomja el a buzgóság, hiszen így hosszú percekre megbéníthatta a tömbház életét: a heti bevásárlásból érkezők még álmukban sem totyoghattak volna fel szatyraikkal a harmadikra, nemhogy megmásszák mind a tíz emeletet. Így azokban, akik a kiabálás nyomán körülállták a testet, a látvány nem ébresztett különösebb szánalmat, vagy ha mégis, hát nem tudtak róla. Igyekeztek elfogulatlanul szemlélni az esetet, mintha csak a tévében látnák, s ha később fel is gyűrűzött bennük a részvéttel kevert ijedtség, az már a zsigerekből jöhetett, ahogy az állatok vinnyognak elhullt társuk fölött. A mindent mérlegelő józan belátás, hogy a könyvelő itt mégse maradhat, ha alszik, ha meghalt, végül azt eredményezte, hogy a kissé püffedt Olasziné beinvitálta magához Stőhr Ilonát. Onnan tárcsáztak a mentőket.

A Majoros szájából szivárgó vékony vércsíkot, amely a felsértett fogínyből eredhetett, csak a test elmozdítása után fedezték fel, miután a mentőorvos röpke, ám mindvégig szakszerű vizsgálódását befejezve, menthetetlennek nyilvánította az esetet.
Meghalt, kérdezte Bán Magdolna a többiektől, mert ő orvos szavára nem adott.
Mégis mit gondol, förmedt rá Olasziné, aki akkorra már jelentős mértékben beleélte magát az ügyintéző szerepébe. A mentősökkel is úgy tárgyalt már, mintha a tömbház egy emberként sorakozott volna fel mögötte. Ez már nem játék, tette hozzá szigorúan.

Túl olcsón megúszta, morgott közbe Regina, egy ilyen véggel én is kiegyeznék. Ezen aztán kicsit össze is kaptak, mert micsoda dolog így méricskélni a halált, mintha szalámi lenne a boltban, amelyről csak annyit kéne eldönteni, hogy szeletelve vagy egészben viszi haza az ember. Viszont Regina érveit sem lehetett egészen figyelmen kívül hagyni, mert mégiscsak úgy lenne méltányos, melegedett bele, hogy akik annyi szenvedést okoznak maguk körül, akiknek már a vérük is fekete a sok gonoszságtól, azok mégse ússzák meg ennyivel. A végzet legyen arányos valamiképp az eltelt évekkel, az élet milyenségével, ha úgy tetszik, s az ilyenek mint Majoros, lehetőleg rohadjanak bele az ágyba, félig bénultan, hogy a szart is úgy kelljen kilapátolni alóluk, tette hozzá dörgedelmesen, de akkor már Ilona sírva rohant föl a lépcsőkön.

Legalább ilyenkor visszafoghatná magát, szólt közbe Précsekné.
Megint megbántotta, kotyogott közbe Bán Magdolna.
Most ki a franc hoz magának tejfölt, fordult Regina felé a felháborodott Olasziné is, mert Stőhr Ilona nemcsak magatehetetlen anyjának vásárolt be a hídon túli nagypiacon, hanem szinte az egész folyosót ellátta ezzel-azzal. Hogy valamiképp mentse a helyzetet, Olasziné csak úgy a szemével ugrasztotta Bán Magdolnát, a legfürgébbet mindközülük, hogy siessen a tanárnő után, s lehetőleg még a negyedik előtt engesztelje ki valamiképp. Futólag az is megfordult a fejében, hogy ha a vigasztalás nem jár sikerrel, akkor bizony át kell ütemeznie a holnapra tervezett oldalast, talán zsidópörkölt lesz helyette, vagy inkább falsleves, mert ahhoz nem kell hús. Aztán hétvégén majd csak eldöcög valahogy az első rendes mészárszékig, bár a hideg is kiverte a gondolatra, hogy akkor bizony a benzinkútig is le kell mennie, a Biazinékhoz, mert ez a Prímahús itt a szomszédban mindig átveri valami mócsinggal.

Meg se fordulna az ember fejében, hogy mennyi minden jár az ilyesfajta ügyintézéssel, mondta ki Olasziné szinte hangosan, de aztán gyorsan magára parancsolt. Még csak az kell, hogy ő is elveszítse a fejét. Gyorsan visszafordult a mentőshöz, hogy akkor most mi a legközelebbi teendő, ki viszi el innen Majorost, s egyáltalán: elég lesz csokorra gyűjteni pénzt, vagy legyen mégis koszorú.

Tudjuk már, hogy mi történt, ért oda ekkor a folyosó végéről Feldmanné, a temetőőr apró termetű felesége.
Persze, mondták többen is, mert szégyellték bevallani, hogy ez a kérdés eddig igazából föl sem merült. Olyan kimondottan nagy választék mégse lehet.
Egyértelmű, fordult hátra kicsit bosszúsan Olasziné, hogy már az ilyen világos dolgokat is el kell magyarázni. Beverte a fejét, tette hozzá, s úgy tűnt, ez lesz a hivatalos verzió.
Szegényke, mondta Feldmanné elhaló hangon, ahogy egy temetőőr rokonához illik.
Elszédült, leesett és megütötte a halántékát, foglalta össze határozottan Olasziné, s így már mindenki maga előtt láthatta a tragédiát. Volt, akinél Majoros eltorzult arccal zuhant a kőre, a szűkölő test fájdalmaival, másnál viszont beletörődően, már-már szelíden, mint aki a zuhanás töredékperceiben már megbékélt a sorssal. Etelka ennél bővebben nem beszélhetett, mert a mentős folyton kérdezgette, s a válaszokat egyből be is vezette valami űrlapra. Minden alátámasztotta a balesetet: a déli órák nyomasztó kánikulája, a lépcsőházba rekedt levegőtlenség, Majoros közmondásos hirtelensége. Ugyanakkor az óvatosság is azt parancsolta, hogy mihamarabb fogadják el Olasziné verzióját. Azzal senkinek sem ártanak, ha itt és most lezárják az ügyet.

Maga kicsoda, kérem, és kit keres, kiáltott rá arra a tömpe emberre, aki kihasználva az előbbi perpatvart beóvakodott a bejárati ajtón, s már-már Majoros körül kezdett matatni. Az ember Olasziné vékony, parancsoló hangjára kicsit behúzta a fejét, s olyanformán simított végig a zakóján, mintha nyirkos tenyerét törölné bele.

Bocsánat, be sem mutatkoztam, lépett végül az özvegyhez. Fărcaş Tiberiu, mondta szerényen, mint aki kénytelen volt ezzel a tucatnévvel beérni, majd kezét a még mindig harciasan álló asszony felé nyújtotta. Kicsi, húsos keze volt. Mint egy párna. Olasziné gyanakodva nézte. Kerek arca megnyúlt és kipirosodott az izgalomtól. Azon töprengett, hogy vajon beengedheti-e a még friss felségterületére ezt a Fărcaşt. Ezt az idegent. Ki tudja mit vagy kit takar ez a simulékony modor?

Olasziné nem fogadta el az idegen kezét. Engesztelhetetlenül állt Majoros maradványai mellett. Ami még furcsább volt, hogy ez nem lepte meg az embert. Egy kicsit mintha el is mosolyodott volna azon, hogy ennyivel nem lehet lekenyerezni az özvegyet.

A rendőrségtől vagyok, mondta végül, s úgy tett, mintha nem volna fontos az a halk moraj, ami ideges hullámokban futott végig újra és újra az asszonyokon. Most már mindenki Olaszinét nézte. Érezni lehetett a püffedt, alaktalan testből kicsapó verejtéket. Azt a savanyú párát. De még ekkor sem engedett.
Láthatnám az igazolványát, mondta.
Hogyne, kezdett el zakója belső zsebében kotorászni a férfi. Rendetlenség lehetett a zsebben, mert előre kellett hajolnia, hogy mélyebbre nyúlhasson. Egy kicsit az arca is eltorzult az erőlködéstől. Mindig beleakad a bélésbe, mondta, majd előzékenyen nyújtotta át az átlátszó tasakba bújtatott papírt, mint aki némileg sajnálja, hogy le kell váltania Olaszinét.
Csend volt, a várakozás és a káröröm csendje. A nyitott folyosóablakon behömpölygött a kinti forgalom erősődő, mégis tompa zaja.

Rendben van, kiáltotta Olasziné a többiek felé, miután szinte szemtelen aprólékossággal átvizsgálta az igazolványt. Most már a maga felelőssége, adta vissza végül Fărcaşnak. Arra is számítani lehetett, hogy katonásan hátra arcot csinál, s kopogó léptekkel elmasírozik. A vénasszonyok hüledezve nézték.

Ekkor érkezett vissza a negyedikről Bán Magdolna. Már az arcán látszott, hogy nem járt sikerrel: az orosz tanárnő most nem enged, sértettségével valósággal körülbástyázta magát, s ehhez már komolyabb felszerelés kell, talán Olasziné személyesen, vagy valami küldöttség, amelyik tálcán adja át Regina fejét. Vér kell folyjon, ha szimbolikusan is.

Olasziné nem készülhetett fel erre. Nem volt hogy, nem volt mikor. Megingott. Az arcát valósággal szétszedték a megoldásra váró gondok. Az oldalast mentse vagy a tekintélyét? Őrizze meg az eddig fenntartott fegyelmet vagy menjen fel könyörögni? Eszébe jutott a Prímahús cserfes kiszolgálója. Hogy az milyen pofával tudja odacsapni a mérlegre a zsíros, cafatos combot. Mintha legalábbis rövidkaraj lenne! De majd levágja róla a mócsingot, a zsírosabb részeket pedig kiolvasztja. Vagy nem is, inkább összegyúr egy kis fasírtot, fokhagymásan. Annak nem baj, ha zsíros. Sok kenyérrel, kovászos uborkával isteni, s több napig eláll. Dögöljön meg, Majoros! Dögöljön meg mindenki!

Fărcaş rezzenetlen arccal nézte, ahogy Olasziné, akár egy erőre kapott gőzös, fújtatva végigimbolygott a folyosón, amíg el nem nyelte egy ajtó. Bán Magdolna pár perc múlva követte. Úgy tűnt, valakit mindenképp ki kell engesztelnie.
Nem muszáj itt állniuk, fordult a nyomozó udvariasan a kitartóan ácsorgó Reginához és Feldmannéhoz, s egy olyasféle mozdulatot is tett, mintha a lakásukba szeretné terelné őket.
De nem akar kikérdezni minket, kérdezte némileg rosszallóan Précsekné. Szerinte már az is megengedhetetlennek tűnt, hogy két tanút csak úgy futni hagyott.
Valahogy csak megoldom, mosolyodott el a nyomozó. Précseknén kívül mindenkinek tetszett ez a kisfiús félszegség, ez az ügyefogyott figyelmesség, amivel Fărcaş intézte az ügyet.
Olyan emberi, súgta oda Feldmanné Reginának, amikor lassan visszahúzódtak a folyosó leghátsó, homályos, ételszaggal telt részébe. Tudja, az a fajta, akit mindig noszogatni kell, mert magától nem vesz semmit a tányérjára, tette hozzá párás szemmel Feldmanné, akinek az ura, tudta mindenki, gyomorbajos volt. Nem is nagyon lehetett kínálni semmivel.
Fărcaş kissé kelletlenül, de végre nyugodt körülmények között láthatott munkához. Már csak Précsekné nézte.

Az özvegy később úgy mesélte, hogy szinte egyszerre pillantották meg a gombot. Eddig azért nem tűnhetett fel senkinek, mert Majoros begörbített tenyere félig-meddig eltakarta. Fărcaş nem tulajdonított neki különösebb fontosságot. Előbb Majoros botját vette szemügyre, amely fél méterre feküdt a testtől, majd a zsebeit ürítette ki. Már-már megértően nézte a kihulló kacatokat: csavarok, érmék, rézdrótok, gyufaszálak. Időnként egy piros golyóstollal, talán hogy Précseknét is megnyugtassa valamelyest, feljegyzett valamiket a noteszébe. A könyvelőnek sok zsebe volt. A gyalázatosan rossz vérkeringése miatt hőhullámban is gyakran kirázta a hideg, a keze talán sosem melegedett át rendesen, így aztán júliusban is fényesre kopott, bélelt tréningfelsőben és nehéz vászonnadrágban járt. Hóember, így csúfolták a közeli kocsmában, ahol úgy járta, az ő kezében hamarább hűl a sör, mint akármilyen jégszekrényben.

A nyomozó amikor már minden egyébbel végzett, visszatért a gombhoz. Tört fényű, márványerezettel diszített, régi darab volt. Ahogy leszakadt, még egy hosszabb, fehér cérna is maradt az egyik lyukban. A tenyerében méricskélte, hogy mekkora. Végül zsebrevágta az egészet.


Précsekné két hét múlva már fennhangon szidta a nyomozót a tömbház előtti padokon.
Pancser, mondta, hát még gyanúsítottja sincs. Semmi, amivel elindulhatna.
Akik a padon ültek, a gyanúsított szóra kissé összerezzentek. Précsekné a különféle teóriái érdekében hajlamos volt feldúlni minden békességet.

Magácska mióta ilyen nagy szakértő, kérdezte valaki a túlsó padról. Az a harmadik emeleti hatvanas volt, aki a múlt hónapban költözött ide, és nem ismerte még a viszonyokat. Emeletek szerint ültek, s csak ritkán, ha valami nagyobb, az egész tömbházat érintő téma került napirendre, szóltak át egymáshoz. Akkor is, persze, előbb maguk között beszélték meg a dolgot. Mert nem ugyanaz az érdeke egy földszintesnek, mint annak, aki a nyolcadikon trónol. Oda ritkábban ömlik be a szar, nekik viszont a tető nem szakad a fejükre. Ez a friss hatvanas ráadásul még Etelkának is oda-odakacsintott, s az mindannyiszor el is pirult. Senki sem értette, hogy mi a fenét esznek a férfiak Olaszinén. Még ebben a korban is. Hiszen szétfolyt már, mint a tejbegríz.

A kacsingatós hatvanas azt sem tudhatta, hogy Précsekné nagy értője a krimiknek. Rajongott Columbóért, és lenézte Derricket. Azt a kis mitugrász olaszt, a Petrocellit pedig nem tudta komolyan venni. De leginkább Poirot és Ms. Marple közötti különbségeket boncolgatta. Amíg előbbi figyelmét egyetlen tárgyi bizonyíték sem kerülheti el, addig az utóbbi vénasszonyosan szétfecsegi az egész történetet, s igazából a szerencséjének köszönheti, hogy a titkok mintegy önmagukat leplezik le előtte. Bezzeg Poirot! Sherlock Holmes igazi és egyetlen utóda! A többség viszont, főként Feldmanné és Bán Magdolna inkább Derricket dicsérték. Mert az egy férfi. Annak sosincs egy ránc az öltönyén, és még senkire sem emelte fel a hangját. Az ilyen sose felejtené el, hogy mit kell hozni a piacról vagy hogy milyen napra esik a házassági évforduló.

De nem ez volt a mai nap igazi témája. Nem ez tartotta izgalomban a földszinteseket. Hanem, hogy Olasziné végre beolvasott a Prímahúsban.
Megérdemelték, helyeselt Bán Magdolna.
Megint odatett nekem valami szalonnás maradékot, csicseregte Olasziné, s akkor mondtam, hogy elég, kedves! Az én gyomrom nem szemétláda.
Így mondta? Hogy nem szemétláda?!, hüledezett Feldmanné.
Higgye el, nem voltam szégyenlős. Aztán kihívták a tulajt...
Jesszusom, csapta össze a tenyerét a temetőőr felesége.
Én már rég otthagytam volna az egészet, mondta ijedt szemmel Bán Magdolna. A szíve is úgy vert már a virágos háziköntöse mögött, hogy alig győzte csillapítani. Précsekné tüntetően elfordult.
Nem lehetett, gesztikulált Olasziné. Sose lett volna vége. Aztán elbeszélgettünk. Olyan igazi, meglett ember volt, aki hallgat a jó szóra. Tapasztalatból mondom, sose bízzanak egy nyeszlett mészárosban. Szóval, mondtam neki, hogy én már legalább hét éve idejárok, s igazán megérdemelném, hogy ne szúrják ki a szemem.
De még mennyire megérdemelné, trómfolt Bán Magdolna. Amennyi pénzt otthagytunk már.
S akkor kaptam egy szép kis karajt kárpótlásként.
Ezt már nem lehetett fokozni. Ez már túl volt azon, amit ép ésszel még föl lehet fogni. Ha Olasziné így folytatja, nemsokára kiüti a nyeregből Panek Ernőt is, az izgága folyosófelelőst.
És nem kértek bocsánatot?, fordult vissza Précsekné.
De igen, vágta rá gyorsan Etelka. Bár végeredményben nem az ő hibája. Őt is meg lehet érteni. Az a sok fruska, akik ott dolgoznak. Azok rontják az üzletet.
Azoknak mindegy. Nem az ő gyomrukba megy, mondta ingerülten Bán Magdolna. Már nem érzett félelmet. Azt tervezte, hogy valamelyik nap ő is kipakol a Prímahúsban. Ha jól belegondol, évek óta nem evett karajt. A fia is csak nápolyit meg kekszet küld Németországból, az meg feltapad a protézisre, ki se lehet köpni.
Azért is kell olyan sűrűn cserélni őket, magyarázta oktató hangon Olasziné, mert nem becsülik meg a vevőt. Minket.
Maga miért nem jelentkezett, kérdezte epésen Précsekné. Magával biztosan meg lenne elégedve.
Az volt a legrosszabb, hogy Olasziné nem sértődött meg rögtön. Látszott, hogy elképzeli magát a pult mögött, mosolygósan, előzékenyen. Hófehér ruhában, mint egy patikus. S csak aztán, amikor már többen is bökdösték, kezdett el durcás hangon méltatlankodni.

Tizenegy körül járt. Már érezni lehetett a folyó fölött tűző nap erejét. A Decebal-híd lábánál percre pontosan bukkant fel a temetőőr szálkás alakja. Feldmanné ilyenkor mindig előre ment, egészen az útszéli virágágyásokig, s bevárta a lassan imbolygó férfit. Ott aztán összeölelkeztek. Olasziné könnyek közt nézte, mindig zavarba jött az ilyesmitől. Majd lassan ő is feltápászkodott.

Szép kis történet, mondta Précsekné, amikor Etelka már hallótávolságon kívül járt. Azért kapjon valaki karajt, hogy végre befogja a pofáját.
Bán Magdolna nem bírta tovább. Dühösen felpattant, s meg sem kerülve a padok mögötti füves térséget, egyenesen a tömbház felé iramodott. Egyébként teljesen felesleges volt Précsekné elővigyázatossága, ugyanis Bán Magdolna mindent, már-már betűre pontosan, lead Olaszinénak. Hónap végén aztán megy kunyerálni: cukrot, lisztet, tojást. Mikor mit.

Précsekné egyedül maradt. Nem érzett bűntudatot. Alapvető tévedés lett volna. Itt az ilyesfajta rosszindulat önvédelemnek számított, hamar kicsinálták azt, aki időnként nem eresztett el egy-egy gonoszabb megjegyzést. Leginkább Regina nyelvétől tartott mindenki, de neki egyeteme is volt, igaz, hogy csak esti tagozat, de Olasziné műszakija ezzel alig vetekedhetett (mi viszont úgy tudjuk, hogy ez utóbbi nem volt több egyszerű gyorstalpalónál). Précsekné ápolónőként dolgozott évekig, tanulhatott volna ő is, de mire elindult az asszisztensképző, elfogyott a pénzük. De hát mit is kell ezen tanulni? Hogyan nyalja fel valaki hányadékát, vagy hova dobja a vértől átcsatakosodott gézt? Látott ő már épp eleget. Így is hozzá jár a fél tömbház orvosi tanácsért, pedig fejfájáscsillapítón és C vitaminon kívül alig szokott ajánlani egyebet. Ő is azt szedi, néha cukorka helyett is.

Elnyújtózott a padon, pedig a nap már nagyon égetett. Két vagy három éve is talán, hogy nincs rendes tavasz. Az áprilisi fagyok után – nemritkán még hó is hullott – már májusban perzselni kezd a nap, s nem is hagyja abba csak valamikor október elején. Nincsenek már azok az álmos, esős májusi délutánok, amikor be kell menekülni az ereszek alá, az alkony mégis langyos, és szinte tapintani lehet a süldő lányok ábrándozásaitól sűrű levegőt. Pedig májusban kapta meg első állását a fertőző osztályon, májusban kérték meg a kezét és májusban mondott végleg nemet (ezt később megbánta). Ez a fojtó meleg viszont semminek sem kedvez. Sem boldogságnak, sem csalódásnak.

Még várt, hátha lejön Regina s megtárgyalják a legfrissebb fejleményeket. Bár az is igaz, hogy amióta az a Fărcaş beudvarolta magát hozzá, alig dugja ki az orrát. Ott pusmognak naphosszat. Már Ferike is panaszkodik. De hát ilyenek ezek a percemberek, mindig a megfelelő segget nyalják, aztán csodálkoznak ha maszatos lesz az arcuk.

Ahogy megmozdult mellette a kivágásra is megérett vadgesztenye lombja, hozzá is elért ez a megmagyarázhatatlan, szinte a semmiből feltámadt szél. A város északi része felől fújt, tisztán érezni lehetett a benne kavargó benzingőzt, s ha jobb orra lett volna, akkor a piac hűvös cementasztalaira kirakott zöldségek, a széttaposott paradicsomok és rothadó karalábélevelek bűzét is érezte volna, vagy még messzebbről a szikkadó szénaboglyák vagy a Kopasz-parton fűrdőzők bőrének folyóillatát, s ki tudja mi minden lehetett még benne, mert Précsekné elérzékenyült: szúrós rizsszemek peregtek ki az arcára. Csak most nem kapott oda gyorsan valami ronggyal, nem törölte le. Sírt, talán örömében, hogy lám, megint sírni tud; sírt, mert összerázódott benne mindaz, amit az idő és az emlékezet gondos rétegekbe préselt, mint a fák gyűrűit. Sírt, mert sorra felismerte a megelevenedett lenyomatokat, és az emlékek hűen megőrzött körvonalai ízekkel, árnyalatokkal, szagokkal töltődtek fel, csak ezek, mintha kínozni akarnák őt, most jóval elevenebbnek tűntek mint születésük pillanatában. S persze tudta, hogy mindez csupán nosztalgia, de van olyan pillanat, amikor ez a vágy szabdalja az időt, függeszti fel a múltat és teszi kétségessé a jövőt. Ilyenkor nincs is más út, mint fejet hajtva engedelmeskedni neki, mert az ellenállás mélyebbre vág és nagyobb sebet ejt.

A szél elállt, s Précsekné is úgy döntött, hogy elég a szenvelgésből. Különben is úgy nevelték, hogy haragot, fájdalmat, örömöt ne nagyon mutasson ki, miképp a fehérneműjét is elrejti az ember idegen szem elől.
Aki pár perc múlva belépett a folyosóra, már nem is ő volt.


Nem nagy ördöngősség, mondta szerényen Regina. Az a titka, hogy sorrendben kell beletenni a zöldségeket, s amikor már minden puha, beleszórok egy kis cukrot.
Cukrot, kérdezte Fărcaş. Amikor csodálkozott, szinte a homloka közepéig felszaladt a szemöldöke.
Az ellentétek néha segítik egymást, mondta.
Szép gondolat, bólintott a férfi.

Húslevest kanalaztak. A leves párája csordultig megtöltötte a lakást, olajos fénye a falakon táncolt. Fărcaş ügyesen evett, egy folt sem maradt utána, s ahogy végzett, még a kenyér morzsáit is a tenyerébe söpörte. Ha meg lehet kedvelni valakit egy mozdulatért, hát őt ezért szerették. Az önkéntelen gondoskodásért és figyelemért, az úriemberség még kitapintható maradékáért. Ferike bezzeg hiába vigyázott, mindig kiesett valami a tányérjából, az ingére húzta a kovászos uborkát, vagy szétnyomott valamit a szőnyegen. Kedves volt az is, hiszen az viszont gondoskodásért kiáltott, állandó törődésért, de most, az új kosztos fényében, már megerőltetőnek, kínos kötelességnek tűnt az örökös takarítás. Mintha direkt csinálná, villant bele Reginába, s akkor már nem is tudta elhessegetni a gyanút.

És az is, hogy mindenhez kenyeret kért. Eleinte nem is értette. Hogy lehet húsleveshez, krumplipüréhez kenyeret enni? Hát étellel lakjon jól, ne azzal a pöffesztő karéjjal! De aztán már értette, csak meg kellett fordítani az egészet, mert ha valaki kevés meleg ételhez, fél tányérokhoz, negyed húsokhoz szokott, akkor azzal pótolja ki a dolgot, amivel lehet. Így aztán sosem vitte be a levesestálat, pedig úgy szokta, hogy a második idejében az asztalon legyen, még mielőtt elfogyna az első fogás már ott illatozzon a következő, de most változtatott a menetrenden, ott hagyta már-már tüntetően, hadd vegyen magának bármikor repetát.

Leveses, magyarázta Précseknének. De a főzelékért is hálás.
Talán fekélye volt.
Gondolod?
Akkor kell a pép. Meg a leves, mondta kelletlenül Précsekné. Igazából nem erről beszélt volna, hanem hogy vajon Bán Magdolnának lehetett-e indítéka. Mert ideje volt, azt már kiszámolta.
És fűszereket se nagyon használjak, ugye? A csípős annyira meg tudja terhelni a gyomrot, mondta már csak úgy magában. Fejben főzött, ott állította össze a heti menüt, aztán leadta a rendelést Stőhr Ilonának. Bár most már egyre ritkábban szorult a sértődékeny orosz tanárnőre, hiszen a nagyobb dolgokat már Fărcaş szerezte be neki. S végre nem kellett tekintettel lenni Ilona magassarkú cipőire, gyönge térdére, felhalmozhatott egy kis tartalékot krumpliból, cukorból, ebből-abból.

Pedig nehezen kezdték. Fărcaş azon a héten, amikor sorra hallgatta ki a földszinteseket, őt utolsónak hagyta. Emlékszik, összeszorult gyomorral leste az ajtó mögött, hogyan búcsúzik el Olaszinétől, hogyan bájolognak a folyosón, mintha ezer éve ismernék egymást, majd hogyan hagyja ki az ő ajtaját, s megy lennebb, Feldmanékhoz. Mintha tudnának is azok valamit. Hát úgy élnek, mint a baglyok, abban a sötét odúban. És mennyire zavarban volt, amikor végre hozzá is becsöngetett! Alig tudott egy szót is kinyögni. Nem is tudja, mi történt volna, ha nem jut eszébe leültetni, s megkínálni egy falat süteménnyel. De nem ez, hanem a levesek, a savanykás csorbák és telt gulyások horgonyozták le a nyomozót végképp az ő portáján. Ezekért szokott le lassan a többiekről.

Ebéd után, mint mindig, ha már Regina eltette az asztalt, s el is lötybölte azt a pár tányért meg edényt, amiből ettek, a tömbház került sorra. És persze Majoros.
Nem akarnék róla rosszat mondani, de mindig is volt benne valami sunyiság, fintorgott Regina. Az apja román volt.
Igen?
De nem az a magafajta rendes román, érintette meg bizalmasan Fărcaş térdét. Hanem, akiről sosem tudni hányadán áll az ember. Majoros se nézett sosem a szemembe.
Talán félt.
Ne beszéljen bolondokat! Mitől félt volna? Inkább tőle félt mindenki.
Miért?
Mert jelentett.
Ez érdekes lehet, vette elő a jegyzetfüzetét, Fărcaş.
Az ilyenek mindig ezt csinálják. Már gyermekkorukban beléjük verték, hogy ha nem megy szemből, akkor majd kerülőúton, hátulról. A férjem is miatta került kórházba.
Ezt nem tudtam.
Sok mindent nem tud még, nevetett fel Regina.
Hogy történt?
Nem mondom, ő se volt az az angyaltípus, de hát meg kellett élni valahogy. Fogtechnikusként dolgozott Szirmay doktornál, és néhány páciensnek itthon, a konyhában tette föl a koronát. Jött belőle egy kis plusz pénz. Aztán egy nap ránktörtek a rendőrök.
Gondolom, hogy megijedt. Az nem volt tréfadolog.
Hogy is lett volna!? Rögtön házkutatást tartottak. Szétdobtak mindent, s amikor a Révayban megtalálták a dollárt, a férjem összeesett. Ott, a tévé előtt. Csak annyit hallottam, hogy koppan a feje a parkettán. A kórházban tért magához. Utána már nem is nagyon ehetett semmi zsírosat.
De miért pont Majoros dobta volna fel magukat?
Amikor Palit hazahoztam, összefutottunk vele a lépcsőházban. Olyan készséges volt! Ha látta volna, se hinné el. Kinyitotta a lift ajtaját és úgy, kéretlenül hozta utánunk a csomagokat. De én láttam az arcán, hogy most tulajdonképpen vezekel.
Talán más bűnökért törlesztett. A lelkiismerettel nem nagyon lehet alkudozni, ez nem fordult meg a fejében, kérdezte Fărcaş.
Én akkor már nem nagyon gondolkodtam semmin. Felőlem meg is dögölhetett volna.
A férje is haragudott?
Pali? Az ő vajszívével?! Ha nem vigyázott volna, még a napon is elolvad. Képzelheti, a forradalom után összeölelkeztek a ház előtt.
Azért ez szép, kavarta meg kávéját a férfi.
Az élet nem lányregény, kedves uram. A második szívinfarktus úgy elvitte, mint a pinty. A fodrásznál hívtak fel, hogy baj van, szaladjak gyorsan a Központiba! Ki se vették a csavarókat, úgy ültem taxiba.

Regina letette a csészét, és a kredencből régi fényképeket vett elő. Pali fürdőruhában pózolt egy fehér Wartburg előtt, majd egy csoportképen grimaszolt nagyokat. Az a fajta magabiztosság áradt belőle, amit olyan hálásan rögzítenek a fényképek, hogy aztán a napok, évek múlásával egyre komikusabbá váljanak.
Mindig is úgy tervezte, hogy hogy ő hal meg elsőként. Aztán, persze, nekem kellett rendbe tennem a dolgait. Pereskedtünk is a nővérével épp eleget.
Ha rossz napom van, én is jobban kívánom a földet, mosolyodott el Fărcaş.
Maguk férfiak hajlamosak hamar feladni, mosolyodott el egy hajdani kacérság maradékával Regina. Talán ezt az egyet nem sikerült belévernem, folytatta ábrándosan, egy kis önbizalmat. Képzelje, mindig is azt hitte, hogy a pénzéért mentem hozzá. Pedig bármikor találhattam volna pénzesebbet. Igazi Pintér-lány voltam, a derekam, mint a mágnes, csak úgy szívta magához a férfiakat.

Azt mi is csak hallomásból tudjuk, hogy a Pintér-nővérekért valóban kapkodtak a kérők. A legnagyobbat Ausztráliába szöktette egy bárzongorista, a középső férje pedig párttitkárságig vitte az ország másik felében. Reginával sem volt óvatosabb a szerencse, csak épp szándékait nem fedte fel idejében, mert Pali szülei, s velük együtt az egész fogorvos dinasztia hírneve és bája, az államosítás idején inkább a csöndes hátraarcot választották némi altató segítségével a strapásabb nincstelenség helyett. Mondják, akkoriban kezdett Regina szélesedni, vastagodni. Akkor kezdte feltölteni testét az a nevenincs massza, ami már nem engedte őt Ausztráliába vágyakozni, idegen tájak és emberek után, ami távol tartotta a rokonokat és koptatta el végképp azt a mágnest, hogy abból Fărcaş már csak céltalan elszántságot érzékeljen.

Legközelebb inkább a férfiról beszélgettek.
Azt hiszem, mondta Fărcaş elgondolkodva, most vagyok a csúcson.
Lesz az még feljebb is, udvarolt Regina. Bármikor előléptethetik.
Nem fognak.
Á, ezt csak úgy mondja. A jó dolgok akkor jönnek, amikor már nem is...
Nem hinném, szakította félbe a férfi. Lassan negyvennyolc leszek, van két lányom, igaz, az anyjuk neveli őket.
Elvált? Nem is mondta, nézett rá döbbenten Regina. Persze, mindketten tudták, hogy nem egészen őszinte ez a döbbenet, de azért a férfi hálás volt érte. Az utóbbi időben egyre elhanyagoltabban öltözött: nem volt ritka a vasalatlan ing, a nem oda illő cérnával durván megstoppolt nadrágszár. Kedvetlen ténfergés uralkodott el rajta. Bosszantó nemtörődömség. Mint akit kiszívott a nap, mégsem akar árnyékba bújni.
Lassan három éve, mondta.
Akkor már túl van a nehezén.

Érdekes, mindenki ezt mondja. Meg azt is, hogy az idő mindent megold. Megfigyelte már, mennyire magabiztosan mondjuk ezt másoknak, ha úgy érezzük, kifogytunk a szavakból. Miért pont az idő oldana meg mindent, csapott hirtelen a térdére. Hát ez a legnagyobb szélhámos, akivel valaha találkoztam. Inkább szétmaszatolja, megőrli a dolgokat, s amikor már annyira jelentéktelenné, annyira észrevétlenné aprózta, hogy egy időre el is felejthetjük, váratlanul újra előhozakodik velük. Az idő csak arra jó, hogy újra és újra fejedre olvassa a saját hiszékenységed, melegedett bele. Regina még sosem látta ilyennek a nyomozót: szürke madárfeje egészen kipirosodott, felfújódott, mint egy luftballon, miközben egyre hevesebben püfölte a térdét, akárha – s ezt a képet Reina sokáig nem volt képes elhessegetni – az idő amolyan rosszcsont gyerekként feküdne előtte, s azt ő mindenható apaként büntetlenül elnáspángolhatná.

Más talán megrettent volna ettől, mesélte büszkén Précseknének nem sokkal az eset után. Ezerszer elátkozta volna magát, hogy odaédesgetett egy vadidegent, pedig a harag és a – nem győzi hangsúlyozni: pillanatnyi – téboly mögött észre kellett venni az ártatlan kétségbeesést, azt a nagyon is érthető állapotot, amikor valaki már mindennel leszámolt, és nem remél cserébe semmit. De hát épp ettől olyan férfias, olyan legyűrhetetlen, nem gondolja, kérdezte.

Précsekné nem felelt. Mit is mondhatott volna? Akkoriban már senki és semmi nem tűnt ártatlannak. Olaszinéról valahogy kiderült, hogy nagyobb összeggel tartozott Majorosnak, s állítólag esze ágában sem volt megadni, pedig már fenyegették is. Nem volt honnan, nem volt miből. Azóta Olasziné nem is jár le közéjük, az ajtót magára zárja, a telefont se veszi fel. Holott Bán Magdolna többször elmagyarázta neki az ajtón keresztül, hogy hallgasson végre az ép eszére, hiszen nincs ennél gyanúsabb dolog a világon, mint bezárkózni, de vagy nem hallja, vagy nem érdekli. Csak akkor merészkedett le ismét a padokra (karonfogva az új, kacsingatós lakóval), amikor Précseknéről kezdték rebesgetni, hogy Majoros többször eláztatta, s hiába vitt fel hozzá a saját költségén vízvezetékszerelőt, mert a vénember még az ajtót se nyitotta ki. És akkor valahogy elszabadult minden. Pár napra rá Stőhr Ilona hozta a hírt, hogy Majoros többször is megígérte Feldmanéknak, hogy jutányos áron eladja nekik a kis présházát a város szélén, a Sümegi-dűlőn, de sosem jutottak egyezségre. A tanárnő váltig állította, mert egyszer vette a fáradtságot és kibuszozott odáig, hogy teljesen érthető Feldmanék csalódása, hiszen azzal a kilátással bárki elkertészkedne akár élete végéig is. Róla viszont az derült ki, hogy hónapok óta vár egy első emeleti lakásra, hogy az anyját lejjebb hozza a hatodikról. Két kérvénye is fekszik a lakótársulásnál, pusmogták, csak nem volt kinek széttennie a lábát. Bán Magdolna úgy gubbasztott közöttük ebben a hirtelen jött viharban, mint egy darab rongy. Akit bármikor szétszakíthatnak.

És akkor jön Regina ezzel a fenenagy szeretetével! Amikor már minden apró jel perdöntő lehet: ki ki mellé ül, mit fogad el, vagy mit utasít vissza. Persze, neki most könnyű jótétkonykodni. De hát nem ülhet mindenkinél egy-egy rendőr!

Soha nem hozakodott volna elő a dologgal, ha nem kéri szintén egyöntetűen az egész földszint. Higgye el, nem szeret ő senki dolgába beleavatkozni, de mostanra odáig jutottak a dolgok, hogy már csak egy szakvélemény segíthet. Különben szétszedik egymást.

Fărcaş figyelmesen hallgatta. Kabátja zsebéből cigarettát kotort elő. Alig telt el pár nap, hogy bent is rágyújthatott. Regina érzékeny volt a füstre, Ferike is csak külön engedéllyel büdösíthetett az erkély egyik sarkában. A csikket pedig illett zsebre vágni.

Jó, bólintott. Beszélhetünk róla. De ahogy kimondta, máris tudta, képtelen lesz bármit is elárulni az ügyről, hiszen ismét elöntötte a parancsoló szükség, hogy felidézze magában Stőhr Ilona testét. Holott alig látott belőle valamit. Ahogy elfordult a kulcs a zárban, ahogy a tömött szatyrokkal bekínlódta magát az ajtón, Stőhr Ilona már maga elé kapta a lepedőt, de nem olyan gyorsan, hogy a combok pihebársonya és a köztük fénylő csupasz domb ne villant volna elő egy pillanatra, s ahogy két riadt lépéssel eltűnt a fürdőszobában, a hátát is látni lehetett, az egészséges asszonyi bőr földrajzát: az anyajegyeket, a lapockák tenyérnyi ívét. És akkor ott kellett állni abban a finom gőzben, a testek fáradtságán is átütő parfüm virágillatában, amely akaratlanul is kirajzolta a sebtében eltüntetett részeket, csak egy fokkal szebbnek festette, mint valójában, hiszen a férfiképzelet effajta helyzetekben hajlamos a csalásra. S épp ez volt a legfurcsább. Hiszen Fărcaş joggal gondolhatta, hogy már túl van ezen, túl az ostoba képzelgéseken, a mezítelenség percnyi vonzalmán, ami kicsit mindig az őrültséggel rokon. Még az is átfutott a fején, hogy egy tanárnőnek talán nem is volna szabad ennyire kívánatosnak lennie, ellenkezik az ilyesmi a természet törvényeivel, hiszen miként is lehet fegyelmezni ilyen combokkal, vagy egyáltalán: tanítani, s amikor már idáig eljutott, és megszabadult végre a szatyroktól, megszólalt Ferike:
Gondolom, az anyám adott kulcsot.

Körül kellett nézni a szobában. A vetetlen ágy, a még ragacsos desszertes tányérok, a zoknik és melltartó dzsungelében megkeresni a hang forrását. Istenem, hát miből is gondolta, hogy egyedül lenne?
Megkért, hogy vásároljak egy kis zöldséget, hebegte Fărcaş, és még magának is szégyellte bevallani, hogy Ferikét eddig észre se vette. Azalatt kapkodhatta magára a ruháit, amíg ő Stőhr Ilona nyomát bámulta. A tett kihűlt színhelyét.
Nekem azt mondta, hogy háromig nem jön haza, mondta fintorogva Feri.
Úgy is van, csak megkért engem...
Hát akkor ez világos.
Igen, világos, ismételte meg Fărcaş. De hát miért nem magánál csinálják, az albérletben? Túl szigorúak a háziak, kérdezte hirtelen. Támadás is volt a hangban, meg valami atyáskodó aggodalom.
Bonyolult.
Ennél nem lehet bonyolultabb.
Nem fogom bizonygatni, mondta kicsit dühösen. Addigra már végzett az utolsó inggombbal is, majd gyorsan masnira kötötte a cipőfűzőit. Lassan egészen úgy nézett ki, mintha az utcán találkoztak volna. Csak a fürdőszobából hallatszott ki a csapvíz csöndes zubogása, valami halk motozás, ami visszavonhatatlanul arra utalt, hogy ezeknek a testeknek nem is olyan régen még közük volt egymáshoz. S talán még most is lenne, ha nem nyit rájuk.
Na, jöjjön, tuszkolta Ferike finoman az ajtó felé a nyomozót. Hagyjuk nyugodtan felöltözni.

Kiléptek az ajtón, s a hosszú, homályos folyosó végébe sétáltak, ahonnan a közös erkély nyílt. A közelben lévő benzinkútra lehetett látni innen, meg egy kis fantáziával, a fákon túl, a folyóra. Cigarettával kínálta a fiút.
Régóta vannak együtt, kérdezte Fărcaş. A füst furcsa cinkosságot csempészett közéjük.
Ferike nem felelt. Nem a szájával csajozik az ember, akarta mondani, de aztán meggondolta magát. Nincs ezt mit ragozni. Dugnak, és kész. Neki is jó, Ilonának is jó. Ha nem úgy lenne, talán römiznének, vagy összejönnének a számlákon rémüldözni. Már az is bűn, ha van egy kis élet ezen a lepratelepen?

Cingár, pattanásos gyerek volt, akin még a szél is keresztülfúj. Pedig négy éve, hogy már a főiskolát is elvégezte. Csupán a szeme árulkodott arról, hogy mégsem vesztek kárba azok az évek, hogy valami mégis leülepedett, megkeményedett. Minden bizonnyal Stőhr Ilona is ebbe a nyugodt, háborítatlan kékségbe bolondult bele. Szeretett volna követ dobni ebbe a kékségbe, s talán azt sem bánta volna, ha ő maga lesz az a kő.
Én sem kérdem, hogy mit csinál az anyámmal, mondta végül.
De hát az egészen más.
Tényleg?
Ha mondom!
Végül is mindegy. Egyszer maga is rájön, hogy anyám olyan, mint a lovak: csak azt szereti, ami az orra elé kerül. Ha kicsit is arrébb megy, visszakéri a kulcsot.
Meg lehet ezt szokni?
Mit nem lehet megszokni?
Foghegyről válaszolgatott, de Fărcaşt ez nem zavarta. Ha valaki idegeskedni kezdett mellette, ő annál inkább megnyugodott. Gyakorlás kérdése az egész.
Különben ismerős az arca, mondta Ferike.
Nem hinném.
Pedig az.
Ismerte Majorost?
Ő tanított meg sakkozni. Sosem hagyott nyerni, így aztán tisztelni kezdtem, amíg meg nem untam. Pedig egy időben a parkba is elvitt kibicelni. Nagy partik voltak, egyszer még a Hristea-fivéreket is megverte szimultánban. Aztán őt hagyták helyben a kocsma előtt. Az ujjaira mentek, hogy ne tudjon fogni.

Maga is ott volt?
Vicces.
Nyílt az ajtó. Nem lehetett látni, de mindketten tudták, hogy a folyosó mélyén az a sötétebb folt Stőhr Ilona türelmetlen alakja. Selymes virágillat kigyózott a huzatban.
Mennem kell. Örülnék, ha nem mondaná el anyámnak, amit látott, mondta még gyorsan.
Számíthat rám.


Azt hiszi, hogy ha most mondok egy nevet, akkor megnyugodnak, kérdezte nagysokára Fărcaş.
Biztosan. Megígérhetem.
Butaság. Semmit sem tudnának kezdeni vele. Az ördög nem azoknak udvarol, akik tárt karokkal várják.
Én jobban ismerem őket, csattant fel Regina.
Akkor menjen le és mesélje el nekik, meddig rágta a fia fülét, hogy lelökje a lépcsőn Majorost. Meg fogják érteni.
Többször megpróbálhatnák visszaadni azt a csendet, ami akkor és ott Reginát körülfogta. Hasonlíthatnánk bilincshez, abroncshoz, talán ketrechez is, ám minden alkalommal meg kellene értenünk: ez a csend túl van az elbeszélés határain. Az a légszomj, ami Reginát sem engedte egy ideig szavakat formálni, kicsit is védekezni, most rajtunk is kifog.
Mióta tudja, kérdezte végül.
Egy ideje.
Igazán szólhatott volna.
Most szóltam.
De Précsekné azt mondja, hogy maga talált egy gombot.
Milyen gombot?
Egy márványszínűt. Szürkét vagy milyet. Cérnával.
S ennek mi a jelentősége?
Honnan tudnám? Nem én vagyok a nyomozó!
Na, látja!
De ha nem lett volna az a hülye gomb, feleannyit se beszéltünk volna erről, fakadt ki az asszony, a férje halála óta nem volt ilyen izgatott. Már rég elfelejtettük volna az egészet.

Kezdi kapisgálni. Különben is nem mindegy, hogy ki tette? Hogy ki állt pont akkor a lépcső tetején? Lehettem volna én is, maga is. Régi sakkpartnerek szoríthatták sarokba, vagy csak idáig követte valaki a kocsmából. A bűn is éppoly vak időnként, mint a szerencse.
Akkor mit keres itt? Ha teljesen mindegy, hogy ki volt, miért ebédel velem nap mint nap?!
Mert volt olyan jó és meghívott, mondta Fărcaş magára erőltetett nyugalommal. És, tudja meg, a lelkiismeret igazán nagy dolgokra képes. Lefogadom, hogy maga is jobban főz azóta.
Én nem ilyennek ismertem meg.
Még csak most ismerkedünk.
Regina kicsinek, fullasztónak érezte a lakását, mintha közelebb kúsztak volna a falak, mondatról mondatra nőttek volna a bútorok, s most már készülnének összeroppantani, mégsem volt kedve itthagyni ezt a rémálmot. Mi is várná odakint? Fel lehet ezt mérni? Hirtelen felpattant és nagy csörömpöléssel kezdte egymásra rakosgatni a levesestányérokat.
Lassabban, még eltör valamit! Nem éri meg az egész. Imádom ezeket a régi porcelánokat.
Tényleg?
Ha mondom!
Sosem tudom eldönteni, hogy mikor mond igazat.
Most nem őszinte, de nem baj. Megbocsátom magának.
Még az anyáméktól maradt, mondta Regina. Sosem tudta az apám annyira felbosszantani, hogy csapkodni kezdjen, s főleg nem az étkészletet. Úrinő másként büntet, mondogatta. Azt hiszem, ezért maradtunk csak hárman testvérek.

Miközben beszélt, a férfit nézte. A cserepes bőrt az ajkain, a fejtetőn már ritkuló hajat, a szürke, esőszínű szemet, ami időnként lustán, akárcsak egy tétován kivetett háló, befogta őt. És ha nem is izzó örömmel, nem hosszú percekre elegendő szenvedéllyel, de mégis fogva tartotta. Szelíden, mert a zsákmánynek ez kijár.
Nem lesz baj, szólalt meg Fărcaş.
Tudom, mondta, s már fordult volna ki a konyhába a tányérokkal, de aztán mégis megállt:
Kérsz egy kis derelyét?


Ahogy lehullott az első hó, már mindenki azt rebesgette, hogy összeköltöznek. És ez épp azért volt hihető, mert teljes képtelenségnek tűnt.
De hát mi lesz Ferikével, hűlt el Olasziné.
Nem mindegy az neked. Valahogy majd megoldják, intette le a temetőőr felesége. Amióta a kacsingatós lakóról is kiderült, hogy nem több futó bonyodalomnál – az ilyenek, dohogta el nekünk Etelka, csak egy kis meleget akarnak a gyomrukba, s aztán már horkolnak is –, a szerencséje is megváltozott. Megint mócsingot kap hús helyett a Prímában, s most már egy Feldmanné is letácsolhatja. Hosszú, nyavalyás tél elé néznek.

Nem lehetett sokat beszélni. A folyosó minden szót felkapott, és ide-oda dobálta az ajtók között. Azt még megtárgyalták, hogy lám, Bán Magdolnáért mégiscsak eljött a fia Münchenből, pedig azt hitték, sose tartja be az ígéretét, de hát ki tudja mennyibe kerül ott egy bejárónő. És azt is, hogy alig vitték ki az utolsó dobozt Bán Magdolna lakásából, szinte még ki se hűltek a falak, Stőhr Ilona már tolta is be az anyját. Azóta sem hallani mást a nyolcasból, mint állandó nyöszörgést. Ahogy az áram perceg a vakolat alatt.

Egy hét után sírva fog könyörögni, hogy visszamehessen, mondta Précsekné, s ezzel most kivételesen mindenki egyetértett. Tudnak ők rosszak is lenni, ha nagyon akarnak.
A napok olyanok voltak, mintha szitán hullottak volna ki: vékonyan peregtek a lábuk elé, s hiába is próbáltak volna nyomokat vagy jeleket rajzolni belé, mert már jött is a következő réteg, és megint a következő. Ha tudná valaki, hogy mi tartja vissza ilyenkor az embert, hogy ne hemperegjen bele a szitáló időbe, ne túrja fel a rétegeket, és ne kezdje dobálni össze-vissza a tegnapokat a múlt hetekkel, mint akinek már édesmindegy, talán az élet értelmét fejtené meg. De, persze, senkinek sem volt ekkora ambíciója. Ettek és aludtak, aludtak és ettek, s szinte egész nap ment a tévé, hogy zörögjön, éljen is valami a sarokban. Velük, azokkal a mindig vidám, mellig érő alakokkal osztottak meg mindent, ha odakozmált a tej, ha a gondnok nem söpörte el idejében a havat a járdáról, hogy egyszerre vitte el a mentő Ferikét és Stőhr Ilonát. Ott feküdtek egymáson, egymásba fonódva, gabalyodva, mint egykori gyermekálmokban, csillogó bőrrel, szoborban sincs ilyen gyönyörű. Gázmérgezés, mondták, s ez mindenkire nyugtatólag hatott, mert volt benne valami a halál finom humorából, hogy a konvektor nem Regináéknak mondta fel a szolgálatot, nem akkor kezdte el eregetni nehéz, színtelen felhőit. A temetésen, mondják, Fărcaş inkább Ilonáért könnyezett, ahogy Regina a fiáért jajveszékelt, aztán szinte egyszerre törölték le az arcuk, egyszerre nyúltak a másik segítő karjáért, s ahogy kibotorkáltak a temetőből, már látni lehetett, nincs az a hatalom, ami szétválaszthatná őket.

Soha sem mertük kétségbe vonni a boldogságukat.

Ugrás az oldal tetejére