Szabad egy táncra? Élet és Irodalom, 50. évf. 21. szám/2006

Szabad egy táncra?

Ha van a mozdulatlanságnak költészete, akkor azt Sróff Ödön szedte rímekbe. Álmában úgy jelentek meg az utcák, a terek, a bámészkodó járókelők, az indulásra kész autók és villamosok, mintha az Úr az ő roppant kegyelmével odaszegezte volna őket, akár egy szeretettel átitatott képeslapon. Mert ha az Úr egyszem fia is képes volt felvállalni a halálos mozdulatlanságot az ő keresztjén, emelte fel szálkás ujját Sróff, akkor az a minimum, ha mi sem berzenkedünk tőle, és igyekszünk minél több időt a mozgás kísértése nélkül eltölteni. Ez természetesen nem lustaság. Sokkal inkább önvédelem, tette hozzá. Hát nézzék csak meg Schiffer Pityut, hogy mi történt ővele. Az asszony egy napon átrendezte a konyhát: a kredencet a hűtő helyére tolta át, mindjárt az ajtó mellé, a polcokat és a konyhaszekrényeket pedig az ablakkal szembeni falra szereltette fel, mert a fényben végre nem keveri össze a köményt az erőspaprikával. S az igaz, hogy nem ettek többé velőig maró pörköltet, de Schiffer Pityut egy évre rá már a kántor búcsúztatta. Mert mi történik ilyenkor? Szegény Schiffer Pityu minden áldott nap, ahogy álmosan kilép a szobából, beveri a fejét a kredencbe, amely az ajtó mellett magasodik váratlanul és sötéten. Minden reggel egy kicsit. Hiába fogadta meg, hogy vigyázni fog, hiába raktak ki szemmagasságban figyelmeztető feliratokat. Reggel az ember nem olvasni akar, hanem hugyozni. És az a sok kis koccanás végül daganattá nőtt össze a fejében, akkorává, hogy már operálni se lehetett. Aztán ott nyűszített az asszony meg a két böhöm fia a temetésen, most pedig özvegynyugdíjon tengődnek. Hát ezért.

Sróffnál komoly dolgokban még a pap is hitetlenebb. Amit ő egyszer kifundál, azt a beton sem kezdi ki. Még kamaszkorában eldöntötte például, hogy nők előtt nem vetkezik majd le. Soha. Akkoriban még csak kapisgált valamit későbbi nagy teóriájából, de már érezte, ezek a világi, apró elmozdulások, észrevétlen különbségek mekkora bajt hozhatnak az ember fejére. Ha csak pár centivel lejjebb vagy feljebb van, ha kicsivel is tömpébb vagy hosszabb a megszokottnál, a lányok máris vihorásznak, tapsikolnak, netán sápadtan vigasztalják a klienst. Hát még ha a karja, a feneke, a lába sincs ott, ahol igazából kellene? Csupa-csupa komplikáció. Életreszóló stigma. Piroskának is megmondta két héttel az esküvő előtt. Őt pucéron, soha. Ha kíváncsi az ilyesmire vegyen képeslapot vagy szakirodalmat. Piroska szűz volt, hát belement. Sötétben szeretkeztek, tapogatás nélkül, lehetőleg minél hamarabb a tárgyra térve. Különben is olyan megalázó ez a ki-be, ki-be játék, ez a huzakodás. De amint Sróff megismerkedett a megfelelő keleti tanokkal, már csak a puszta lélegzetével mozgatta. Amíg mások kidagadt erekkel döfködtek, ő szuszogott, hörgött, sípolt Piroska combja között, majd amikor nagy nehezen kiáradt belőle az öröm, lelkesen magyarázni kezdett, hogy egy napon, talán egy jelre, egy intésre, mindenki ott marad majd a helyén, tapodtat sem arrébb, és ez nem az apokalipszis lesz, mint ahogy sokan gondolják, hanem maga a nirvána, ahol még a szél sem fúj, akkora a boldogság.

Néhány év után – könnyed, elviselhető évek voltak – külön engedélyt kellett kérni, ha Piroska le akarta vinni a szemetet. De akkor is a gangról ellenőrizte, hogy a lehető legkevesebb mozdulattal járjon el: egyszerre borítsa, és ne rázza, ha a vödör aljára tapadt a krumplihéj. Aztán egy napon az ablakokat sem volt szabad kinyitni. Beárad a kinti mozgás megannyi hisztériája, mondta. Kész orgia. Később az ajtókat szereltette le, a bútrok lábait pedig szögekkel a parketthez rögzítette, nehogy véletlenül is meglökje valaki hirtelen jött örömében. De amikor már az újságot is az asztalhoz szögelte a műanyag gyümölcstállal együtt, Piroska csöndes határozottsággal hozzávágta a klopfolót. Kicsit vérzett a homloka, de távol állt a dolog Schiffer Pityu tumorjától. Mondjuk, a lábujjait is eltörhette volna, de ahhoz többször kellett volna lendíteni az eszközt. Kész őrület, sírta el végül magát. Sróff az őrület határán nézte a felesége arcán egymás után lepergő könnyeket. Nem vitás, az ördög legyintette meg őket.

Ami ezután következett, nehéz szavakba foglalni. Piroska egy reggel nem kelt fel az ágyból. Nem is akart. Unott, már-már kifejezéstelen arccal jelentette be, hogy ő innen addig el nem mozdul, amíg Sróff Ödönnél a normalitás jelei nem kezdenek mutatkozni, amíg igaz szívvel fel nem kéri őt egy táncra. Egy olyanra, amelyben a kezet és a lábat is dobálni kell, kívánt pontosítani Ödön, aki alig tudta véka alá rejteni örömét. Igen, egy olyanra, bólintott az asszony. Hát arról, sajnos, szó sem lehet, ingatta a fejét a férfi, azt viszont megígérheti, hogy ebben az önként vállalt teljességben, a mozdulatlan megvilágosodásban igenis partnere lesz az asszonynak. Piroska tényleg nem kelt fel. Oda szart, oda hugyozott. Ödön üdvözült arccal hordta az ágytálat, cserélte a lepedőt, olvasott fel esténként a várfalként magasodó mozdulatlanság mögé visszahúzódó asszonynak. A gondoskodás aranya vonta be a közöttük lassan megdermedő frontvonalat, rejtette el a lakást egyre jobban átható szagokat, melyekben gyógyszer, infúzió, fekália és izzadtság keveredett össze szétválaszthatatlanul. Ha volt szerelem, az most szökkent szárba. Kívánni sem lehetett ilyen napokat. Piroska sorvadó teste és az ő szemérmessége végre eggyé olvadhatott. Ilyenkor, ha lehunyta a szemét, fényességet látott, girlandokat és földre szórt konfettit. Egy hajó kivilágított tetején álltak, nem is álltak, suhantak, ritmusra lépegettek ide-oda, és a zenekar húzta, húzta, megállíthatatlanul. Piroska lába is megmozdult ilyenkor, rángott a lepedő alatt, és a keze is olyanformán hevert a gyűrött lepedőn, mintha a keringő kecsessége hajlítaná, rendezné sorba az ujjait. Kívülről nézve csak úgy vánszorogtak a napok, de akik benne éltek, azoknak távolról sem volt minden szürke, egynemű. Akadtak vérpezsdítő tangó-napok és polka-délutánok, valcer-éjek és rumba-reggelek, amikor úgy tűnt, az eső is hosszú indákban érinti a földet, erejét nem pazarolja a csöpögésre, és talán a szél is önmagába burkolózik, mintha subája alól dohogna egy bagószagú vénember. Van szaga a boldogságnak? Mozdulata a csöndnek és a kiteljesedésnek? Egymáshoz érnek a szótlan sziklák, ha elfordul a kíváncsiskodó?

Így találtak rájuk. Orrfacsaró bűzben, mocsokban. Mégis egymás kezét fogták. Igaz, Piroska testét az utolsó napokban már az ágyhoz kellett szíjazni, mert a haláltusa olyasmire is rávenné az embert, amire józanul talán nem is gondolna. Akik ott voltak, mondják, talán sosem láttak még ilyet. Mint két, márványból életre hívott, majd újra megdermedő test. Magány és csodáló társaság. A szobrok szűkszavú, mégis a létezés bugyraiba lenyúló mondatai. A víz után már nem vágyakozó jégcsap önfeláldozó hallgatása. Konok, ám mégis szerető engedékenység. Rothadó, mégis aszott múmiák. Az újságok szenzációról harsogtak, de senki nem akart aláírni a cikkeket. A telefonokat ingerülten csapták le, a szomszédok mogorva őrszemek. Nincs, aki szavahihetően nyilatkozna.

Mondják, a halál szelíd és meggyőző tekintete előtt mit sem ér a nevünk. És azt is, hogy lám, az élet csodás kútja, kimeríthetetlen.