Vári Csaba: Kedd van-e, vagy kedd ma nincs. (A Meghívó minden keddre c. kötetről) Erdélyi Terasz, 2006. február 24.
Vári Csaba: Kedd van-e, vagy kedd ma nincs?
A jó publicisztika igen ritka és kiveszőben levő írásfajta tájainkon. Egyrészt folyton összekeverjük a jegyzettel, a glosszával, a tárcával, és más hasonszőrű rövid írásokkal, másrészt a semmitmondással, amikor a szövegek tétje kimerül a szerző pózaiban, a „nagy” mondatokkal való zsonglőrködéseiben.
Pedig ha közelebbről megnézzük a műfajt, azt találjuk, hogy a közhiedelemmel ellentétben nem csupán ujjgyakorlat, hanem valamivel több, mint néhány észrevétel vagy vélemény papírra vetése. Például a jelen idejű történelem értelmezési kísérlete, olvasom egy helyen. Persze nem létezik jelen idejű történelem, csak amolyan egyszemélyes, illetve személyhez kötött. Ez pedig, ha valaki komolyan veszi a szakmát, nem lehet a békésen legelésző nyájjal belepett táj lefestése. Vagy ha mégis, akkor be kell kerüljön a képbe az ugrásra bármikor kész farkas is, hogyha nem idilli bukolikát akarunk teremteni. Arra pedig ma már semmi szükség, vitára, izgalmas szövegekre annál inkább. És itt van, hoppá, olvasom egy másik műfajismereti kézikönyvben: a publicisztika a legnagyobb felkészültséget és a legtöbb tehetséget igénylő sajtóműfaj. Ebből már ki lehet indulni.
A jó publicistát éppen vívódásai teszik hitelessé, nem csak azáltal, hogy őszinte, hanem vállalja a tévedés rizikóját is.
A könyv műfaji önmeghatározása alapján: irodalmi publicisztika. Ilyennel talán még ritkábban találkozni mifelénk a közbeszédben. (De az is lehet, hogy több blogot kellene olvasnunk.)
Márpedig ezek a szövegek a Krónika című napilapban jelentek meg heti rendszerességgel, a kötet írásainak száma szerint (170 szöveg) legalább három-négy éven keresztül. Felfigyeltünk rájuk? Bevallom, én nem vettem komolyan a könyv címét kölcsönző első írást, mint meghívást.
Miért lehetett fontos kötetbe gyűjteni? Mert a lapban szétszórva nehezen nyomon követhetők. Az erdélyi magyar irodalomról és kultúráról való olykor túl tudományos, máskor túl felületes beszédben pedig minden egyes mondat fontos (lehet). Hiszen nem csak a művek jutnak el nehezen az emberek többségéhez, a szaktanulmányokról nem beszélve (például, hogy újra kell-e írni az erdélyi magyar irodalom történetét), az erdélyi magyar közbeszédből valahogy nagyon kikopott a vitakultúra, ha volt neki ilyenje egyáltalán. A napilap szintjén azonban működhet a dolog, Wass Albertről, Bodor Ádámról, Bajor Andorról, irodalmi díjakról, vagy akár (és miért ne) pletykákról olvasni néhány eszmefuttatást, izgalmas észrevételt. Valamit becsempészhet a hiányosságok közé a könyv.
Így kötetbe gyűjtve derül ki az is, hogy szerzőpárosunk komolyan vette a szakmát, a munkát.
Tudják például, hogy fontos a cím. „Ingyenebéd”; „Könyv, pláza, emelet”; „Az irodalmi ötös”; „Vitairat esszéügyben” stb. És még hosszan lehetne sorolni. Tisztában vannak az első bekezdés fontosságával, hangsúlyával is. „Hogy Erdélyország konzervatív vidék, sok-sok élő kövülettel – ennek a megállapításnak már nincs hírértéke. Klasszikusaink közül néhányan úgy kapaszkodnak a nemzetféltésbe, mint fuldoklók az utolsó mentőcsónakba.” (P. S. Zs.) „Furcsa irodalmi berkeinkben gyakran a politika írja az írót.” (D. P.)
És az sem elhanyagolható például, hogy jó, ha az írás végén telik poénra, még ha keserű is az. „Ma a hivatalnok inkább a kiskirálysággal rokon, vagy a szemellenzős lóra hasonlít. Csak egy utat ismer: a temetőig és vissza.” (P. S. Zs.)
Összességükben finom-vegyes írásokról van szó. Nem is lehet olyan könnyű kéthetente valami véleménnyel, ne adj isten: „mondanivalóval” előrukkolni. De úgy látszik mégis van téma, amihez nyúlni lehet, ha nem is történik semmi a prérin, csak legyen hozzá szem észrevenni, és olykor bátorság kimondani. Illetve mégiscsak történik valami, derül ki szinte bármelyik írás kapcsán, minden nap, minden órában, belül. Akiknek fontos az irodalom, a kultúra azok naphosszat gyötrődnek akár egy-egy sor felett is. Miért írta így, és nem úgy a szerző, miképpen lehet az, hogy ez vagy az a mű, esemény itt, meg ott, és egyáltalán. Dilemmák nélkül nincs publicisztika és jó írás sem születhet.
Olykor olvasmányélmények kerülnek terítékre, a művekkel való kapcsolatok papírra vetése, a „kiizzadt mondatok” szembeállításai az ideológiák kiürült gesztusaival.
Máskor parázs vitákról vagy éppen az uborkaszezonról van szó, de egy kávéházi beszélgetés apropója is belefér. És éppen ettől lesznek ezek a szövegek személyesek, testre szabottak, feltűrt ujjúak, és/vagy pantallósak – ahogy Láng Zsolt jellemzi a szerzőket a könyv előszavában. Az írást, a nyelv látható ruháját veszik komolyan, nem önmagukat. Pedig másodsorban róluk (is) van szó. Igazi töltést éppen az ad a szövegnek, ami a magunk, illetve a publicista bőrét is égeti. Azt sem árt figyelembe vennünk, hogy szerzőink maguk is irodalmárok, aktív részesei és alakítói az erdélyi magyar kulturális életnek. A lételemükről van szó.
Tájékozottságuk sem elhanyagolható, vagy éppen tájékozatlanságuk, amely nem a kérdések mögül derül ki, hanem azok őszinte vállalásából. Ettől lehetnek szimpatikusak, nem feltétlen a megmondom-a-tutit típusú megállapításoktól, bár ilyenekkel is találkozunk. „Ideje lenne már, hogy Sütő András és Székely János mellé Páskándi Géza is felzárkózzék.” (D. P.) Vagy. „Megállhatnánk persze annál a könnyen adódó következtetésnél is, hogy ennyi ésszel megáldott képviselőtől az égadta világon nem lehet számon kérni semmit, mert ahol hülyeség van, ott hülyeség van, s ebben többé már az Úristen sem illetékes.” (P. S. Zs.)
Ugyanettől lehetnek ellenszenvesek is. Mert „ki merné leírni, hogy a patinás kiadó igazgatója mekkora faszkalap? Vagy azt, hogy a nagy erdélyi relikviák molyrágta panoptikumába már csak a molyok hoznak életet?” – jegyzi meg Láng Zsolt.
Csak a borító ne lenne ilyen kopár. Két fénykép, két név, fehér alapon, félig üresen hagyva a lapteret. Pedig a tétnek és a szövegek szintjének, sőt, az egyik írás témájának megfelelően, sokkal színesebb és akár keménytáblás is lehetne. Hiszen - írja Papsi az egyik könyvhét kapcsán - „a szép kiadás itt már alapkövetelménynek számít, ami nem tetszetős, az utcahossznyi hátránnyal indul az olvasók megnyerésében. Ezt már az itt jelenlevő erdélyi kiadók is kezdik belátni, …” (P. S. Zs.) Vagy mégsem? Tudjuk persze, ne legyünk igazságtalanok, pénz kérdése az egész, mint maga a kultúra, az irodalom stb. Hiába, a menedzsment, a marketing már egy másik szakma.
