Nehezék, Élet és Irodalom, 2006
Nehezék
Igazából csak a félelemre emlékszem. Mit fog majd mondani? Persze, nem volt ez igazi félelem, inkább valami bizsergető félsz, amit az első dicsérő szavak rögvest kioltanak, mert nagyon is bíztam a szövegben. Abban, hogy a maga oldalára állítja a lehetséges szerkesztői kételyeket. Úgy nyerek, hogy talán játszanom se kell.
Tavasz volt. A kilencvenes évek elején. Láng Zsolttal kiültünk a szatmári ház verandájára. Az asztalon már ott hevert az előzőleg átbogarászott kéziratom, meg néhány könyv. A türelmetlenség és vele együtt az elismerés utáni sóvárgás egyre nőtt bennem, hiszen karnyújtásnyira voltam a választól. Abban ugyanis szinte biztos voltam, ma itt valami el fog dőlni. Nobel-díjas író leszek vagy névtelen senki. Valahogy úgy tűnt, hogy ezt itt, az asztal mellett el lehet dönteni. Megvártuk a teát. Az érzéstelenítőt. A tea Zsoltéknál elviselhetővé teszi az elviselhetőt, tompítja, és polgári fényt kölcsönöz a szavaknak, így aztán a szar nem is lehet szar, lefennebb fekália.
A szöveg tele volt javításokkal. Nem is javításokkal, hanem javaslatokkal. Telis tele. Alaposan kijegyzetelve, megindokolva. A sok fekete betű között a ceruza elegáns grafitszíne. Az erőteljes fekete mellett a háttérbe húzódó szürke. Ha jobban belegondolok, ki is lehetne radírozni. Visszaállítani a magabiztosság korábbi illúzióját. A mágikus kezdetet.
Jól lepleztem a csalódásomat. Illetve, ami ugyanaz: biztos voltam benne, hogy mindez csupán tévedés. Miközben arról kellene beszélnünk, hogy a szöveg hol jelenhetne meg, melyik lap büszkeségévé válhatna, a trancsírozás mikéntjei kerülnek szóba, a csoda szakszerű szétszálazása. Miért kellene téglára bontani a kölni dómot? Mi köze a habarcsnak a szerkezet megkérdőjelezhetetlenségéhez? Egyáltalán: miről beszélünk?
Szeles nap volt. A huzat egyre jobban belekapott az asztalon heverő kéziratokba. Végül Láng Zsolt megelégelte, s ravaszkás mosollyal odahúzott egy könyvet. Tegyünk rá valami súlyosat, mondta.
A kötet Esterházy Függője volt.
Utáltam az irodalmat. Utáltam az írókat. Űrhajós leszek vagy rockzenész. Sértődött juhász. Nem is az volt a legrosszabb, hogy tele volt a szöveg grafittal, Láng Zsolt pokolba kívánt tapintatosságával, hanem hogy szinte minden esetben igaza volt. Nem lehetett ellent mondani. A tökéletlenség levetette álcáját, és ott állt pőrén, felismerhetően. Volt egy szilárd pont, amelybe fogózva ki lehetett forgatni a szöveget alapjaiból.
Megtehettem volna, hogy egyre erősődő önérzetemre hallgatva nem törődöm ezzel a ponttal. Nem kezdek el szöszölni a szamárvezető segítségével a még láthatóan nyers matérián. Megtehettem volna, hogy ne megmunkálásra váró nyersanyagnak lássam a szöveget, hanem pusztán anyagnak, hiszen minden anyag a maga anyagmivoltában tökéletes. Miért ne lenne tökéletes egy földön heverő kavics, egy darab föld? Ha nem akarunk beavatkozni… Camus mondja, hogy minden szép tájban van valami eredendően embertelen. Hiszen nem igényli az embert, legfennebb szemlélőként megtűri. Ha ezzel beéred, önmagad vonod ki a játékból. De legalább elmondhatod: megláttad magadban az istenit. Szép volt és százhúsz mázsa. Mozdíthatatlan gyönyör. Rutinköltészet.
Egy pillanatig úgy tűnt, hogy beérem a bámulással. Hogy nem szabadulok el a tükörtől, hiszen mégiscsak – súly ide, súly oda – tetszem magamnak.
Azt hiszem, ott és akkor dőlt el minden. Amikor a káromkodásig is elmenő sértettség hirtelen elfogadta a nálánál is erősebb hatalom játékszabályait. Amikor feltettem Láng Zsolt szemüvegét és hirtelen már nem az alkotás tűzénél láttam a szöveget, hanem csak annak kihűlt maradékát, akár egy tű hegyére tűzött már mozdulatlan bogarat, amely már se nem annyira szent, és nem is annyira profán, hogy ne lehessen megérinteni. Dolgozni kezdtem az alkotás révülete helyett. Azóta is ez van: jobban látom magamban a rugókat cserélő kárpitos mesterségbeli fogásait, mint a teremtés luxusában fürdő kivételezettet. Persze, időnként én is bevitetem magam a tó közepébe, hogy megpróbáljak a vízen járni. Mert ez azért, ha a sötétség leple alatt is, de kijár. Ha Örkénynek sikerült… Miközben tudom: pár sikeres lépés után könyörtelenül elnyelne a víz. Viszont épp ezért tanultam meg úszni.
Azóta sokszor akartam abbahagyni. Nem írni, nem olvasni. Furcsa tapasztalat, hogy az ember olyankor is ír. Dolgozik benne valaki. Demény Péter szerint az írót leginkább a szeme, a nem is mindig tudatos látás, a nézdegélés emeli íróvá. A megfigyelésre való ösztönös hajlam, a kényszer. A sejtelem, hogy a világ ezért, a megfigyelésért létezik, létezése mintegy megköveteli a megfigyelőt. A betű ezek után már csak másodlagos. Ha valaki jól néz, a mondat már ott van a szemében. A többi már mesterség, fenék és korrektúra. De az is jó, ha szép a borító.
Igazából a kezdeti magabiztosságot szeretném még egyszer elérni, bár, tudom, ha az megvan, talán már lusta lennék tovább írni. Ha az ember már tudja, hogy író, nincs miért írnia. Ha már a talapzat kész, ideje megdermedni. Amíg az idea felé úszik, vergődik, kapaszkodik, addig van élvezet, felhajtóerő, félsz. Az utcán, színpadon, társaságában lehet valaki író, de a papír előtt veszélyes hazárdjáték. Nekem már az is elég ahhoz, hogy ne írjak semmit, ha elképzelem az olvasót. Ahogy a hátam mögött leskelődik. Persze, ha meglenne a sóvárgott magabiztosság, több ezret is el tudnék képzelni a monitor mögött. Ahogy kiéhezetten várják a teleírt lapokat.
Azóta, persze, kicsit megváltozott a világ. Láttam Esterházyt is. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki megírhatta a Függőt. Na, mondjuk a haja. Ugyanakkor mégis alkalmasnak tűnt a feladatra. Valahogy benne voltak a mondatok. Olyan mondatszerű volt ez egész, csupa csupa gyúrható grammatika. Talán ez a mégis az író. Én ha nagyon ügyelek a külsőmre, leginkább szakácsra emlékeztetek, kis jóindulattal, séfre. Aki abból él, hogy zabál. S ha kedve van, megírja. A húst, a szaftot, a köretet. Persze, megtanultam, írósan öltözni. Deménynek van egy kalapja, ha azt felteszi, mindjárt adnál neki valami díjat. Sziálgyi Istvánnak a pipájában bújt el az egész tudománya. Szemüveg nélkül Láng Zsolttal nem is állnának szóba a redakciókban. És már nekem is van egy nehezékem.
Persze, az az igazi, amikor ezeket leteszik.
Mert van ruhatár, és van irodalom. Ez utóbbi pedig, akárcsak a nők, meztelenül a legvonzóbb. Valahogy ilyen a természete.
