Mennyei fertőzés. Élet és Irodalom, 50 évf. 01 szám/2006
Mennyei fertőzés
Ármint, ezt mindenki tudta, személyesen Isten választotta ki utódjául. Arról viszont már csak legendák, kusza szóbeszédek terjengtek, hogy mindez miként történhetett: letérdelt-e az Öreg s úgy kérlelte Ármint, vagy inkább erélyesen ráparancsolt, netán a szívére beszélt hosszan. Értse meg, fogja már végre föl Ármin, hogy ez a katyvasz, ez a némi műgonddal összerakott zűrzavar mégsem maradhat vezető nélkül, ahogy a hal is rögvest büdösödni, rohadni kezd, ha leütik a fejét (tudja, hiszen ő rendezte így), s e tekintetben neki nincs illúziója, ez várna az odelenti, most úgy-ahogy békésnek tűnő világra is, a végső romlás jeleit mutatná, ha sejtené, hogy megszűnt, kicsit is meggyengült az utolsó, a legeslegutolsó kontroll, ami habarcsként fogja össze... Hát igen, valljuk be: az Öreg, ha belelendült, órákig tudott beszélni. Már-már földhözragadt örömmel gabalyodott bele saját mondataiba, szövevényeibe, mint aki a végletekig ki szeretné élvezni az általa kiötlött játék szabályait. Az utolsó nagy szindikátusi felfordulás is épp ezt kívánta megrendszabályozni, ezt a parttalan fecsegést, de néhány forrófejű miatt odáig fajult, hogy végül már teljes jogkörű helyettest követeltek, ráadásul nőt, talán épp Máriát, vagy azt a mindehova bekönyökölő francia fruskát, Johannát. Nem volt nehéz kisakkozni, hogy mindez nem maradhat szó nélkül: az értelmi szerzőket hosszú időre eltiltották a közügyektől, nem kaptak szabadnapot sem karácsonykor, sem húsvétkor és missziót sem vállalhattak. Azóta rend van, nyugalom.
A felfordulás azonban a büntetések ellenére mégis meghozta a maga gyümölcsét. Talán akkor döbbent rá az Öreg, hogy ezt az egészet legfennebb késleltetni tudja, egy nap valaki úgyis kiüti a kezéből a marsallbotot, s rátelepszik majd a kreatúrákra. Akkor már jobb, ha ő választja ki az ideális jelöltet, akinek alkalomadtán tanácsokat is adhat. Akinek az engedelmesség nem nyűg, a jó szó nem lekezelés.
Ármint nem volt nehéz megtalálni. Szerény, halkszavú alkalmazott volt, a maga módján mégis reformista, hiszen nem tartotta tiszteletben az elődök által követelt pufóksági normát (csak úgy lötyögött rajta az egyenruha), ráadásul néhány szeplő is vöröslött az arcán. Az útlevélosztályt vezette akkor már egy ideje. Ott állították ki a földi missziókhoz elengedhetetlen úti okmányokat, vették lajstromba a jelentkezőket. Volt ugyanis egy igen fontos szabály: igazán fontos státuszt a Mennyben csak az tölthetett be, aki legalább egy missziót bevállalt odalent. Anélkül legfennebb hivatalnoki állást kaphatott, de angyalként se nagyon ismerték el: gyereknek tartották, aki még nem esett át a tűzkeresztségen. Irányítani csak azokat lehet, akiket megismertünk, lehetőleg testközelből – ezt vallotta az Öreg, s ezt az elvet soha egyetlen alkalmazott, egyetlen viharos gyűlés sem vitatta.
S épp ez volt a baj. A közelgő utódlást – megsaccolni sem lehetett, hogy pontosan mikor un rá végképp az Öreg a teremtésre, de már nem volt olyan távoli az időpont – Ármin konoksága is hátráltatta. Még soha nem tette ki a lábát ugyanis a Mennyből, bele se szagolt a másvilágba, s nem is tervezett effélét. Bár, ha jól belegondolunk, nem önfejű makacsság volt mindez, nem a saját érdekeit föl nem ismerő rövidlátás, hanem puszta félelem. Hiába elevenítettek fel ugyanis teli szájjal jobbnál jobb történeteket, adomákat és élményeket a visszatérők, pár pohár után már ott fénylett a szemükben az az Ármin által már kiismert szomorúság és elhagyatottság, ami a földi idő kényszerű megtapasztalásával járt együtt, hogy a születés mámora után a hús, saját húsunk romlása jön, és hiába szerelem, szabadság és alig korlátozott kéjérzet, mert ez a romlás mindvégig ott motoszkál az idegekben, a test bugyraiban, hogy ma még megteheted, lépcsőket és hegyeket mászhatsz, felfedezésekre váró turista lehetsz saját életedben, lehetsz férfi és lehetsz nő, de holnap már csak egy aggastyán, a romlás beteljesülését reszketve váró vénség vagy. S hiába volt a biztos visszatérés tudata– hacsak nem szórták el a megfelelő okmányokat –, akik visszajöttek, akár egy fertőzést, magukkal hozták ezt az elkerülhetetlenséget, a kiszolgáltatottság lassan pusztító mérgét. Hiszen nézzék csak meg, Johanna, bár soha nem vallaná be, sosem ül tűz közelébe, és Jézust, az Öreg habókos fiát még ma is elönti a verejték, ha egy szeget mellette ütnek be a falba. Kell ennél több bizonyíték? S nekik talán még szerencséjük is volt, hiszen az Öreg kegyeltjeiként életük virágában térhettek vissza, s nem fogatlanul, aszottan, önnön piszkukban fetrengve. Hivatalosan, persze, sosem ismerték el a fertőzés tényét, de az egyre sokasodó terápia és gyónás (néhanap mindkettő), amelyeknek úgymond önként vetették alá magukat a visszatérők, minden másnál beszédesebb volt. Azt is lehetett hallani, hogy a nyavalyát nem is lehet másként gyógyítani, csak ha rendszeres időközönként újra és újra megismétlik a missziót. Kutyaharapást szőrével, ahogy Jákob mondogatta, de hiába ették nagyobb kanállal a földi életet, hiába lettek valódi ínyencek, az élet mesteri, ám alkalmi fogyasztói, a romlás mindannyiszor kibabrált velük: hozzájuk finomodott a maga szelíd alattomosságával.
A legjobb bélszínt is ki kell szarni egyszer, magyarázta Péter a sokadik pohár után. És ebben volt igazság. Nem is kevés.
Ármin, bár az Öregnek adott ígérete kötötte, kis szürke fedelű noteszbe vezette be az efféle történeteket, ellenőrizetlen elszólásokat. S elég volt csak egy pillantást vetnie a sűrűn telekarmolt oldalakra, hogy a betervezett leszállást újból és újból elhalassza. Pedig minden éjjel úgy hajtotta álomra a fejét, hogy holnap lesz az a nap, amikor munkaidőben berontanak majd hozzá, szárnyait elkobozzák, s élheti majd a számkivetettek pokoli életét. Emelet kérdése az egész.
