A test panaszai. Élet és Irodalom. 50 évf. 05 szám/2006
A test panaszai
Ha nem lett volna a romlásra kész, valamitől mindig bűzlő test, Ármin minden bizonnyal nevetve vészelte volna át a kötelező földi missziót. Nehéz ezt elmagyarázni olyasvalakinek, aki a test igézetében él. Akinek minden öröme saját húsának szeszélyétől függ, mert Ige helyett többnyire ezt lapozza fel, és a megnyugvás sem jelent többet, mint holmi elernyedést, a test akaratának átmeneti enyhülését. A mennyország lényege, ha volt ilyen egyáltalán, épp a testetlenségben állt, a test nélküli létezésben, amikor valaki úgy járhat-kelhet, hogy nincs kitéve a tapintás kényszerének, feloldozták a test olajos működése alól. A földi lelkeknek is könnyebb így. Mert képzeljünk el egy angyalt a vécén, kidagadt erekkel! Ahogy trombitálva az orrát fújja, vagy a földre hersint! Szükségétől hajtva, akár a kutyák, megjelöl minden útjába kerülő fát. Ki kívánkozna akkor ide? Ki akarna bélgörcsökre panaszkodni az Öreg színe előtt?
De már nem lehetett tovább húzni. Félő volt, hogy a hosszas halogatás miatt az Öreg visszavonja az utódlás jogát Ármintól, s akkor nemhogy nem ő lesz a Teremtő, hanem még az útlevélosztály éléről is elmozdítják, karrierje derékba törik, névtelen lesz a névtelenek között. Pedig már megszokta, hogy ismeretlenek keresik a társaságát, hogy hozzádörgölődznek, akkor is meghallgatják, ha épp semmi mondanivalója nincs. Bizonyos szempontból érthető is, amit érez, hiszen könnyebb megcsömörölni a hatalomtól, mint elhessegetni annak kézzelfogható lehetőségét. Így aztán Szenteste előtt egy héttel Ármin vett egy nagy levegőt, s bekopogott az Öreghez.
Jól érti, hogy mit akar, nézett rá döbbenten, amikor Ármin nagynehezen előállt a javaslatával.
Igen, bólintott az utód, vállalja, hogy bejárja az emberi élet stációit, de egy feltétellel: ha fordítva vághat neki.
Fordítva, hüledezett az Öreg. Hát azt, hogy lehet?
Pedig nem kell hozzá túlzott fantázia, fogott bele Ármin, akkor születne, amikor mások rendszerint meghalnak, és akkor távozna, amikor azok napvilágra jönnek. Mert, ha teszem azt nyolcvanévesen fog neki az életnek, mint ahogy eltervezte, s folyamatosan fiatalodik, amíg meg nem hal, akkor nem érinti meg a romlás szele, nem hozza magával a pusztulás fertőlyét és tébolyát, amely annyi missziót kitöltött angyalt megérintett már. Ezen kívül meggyőződése, hogy ezzel a kis csellel számtalan titokra derülne a fény, az élet ugyanis egészen más oldalát mutathatja fel fordítva, más képlete lenne a boldogságnak és más a hűségnek, nem is érti, hogy az Öreg miért nem vetette be eddig ezt a trükköt, miért nem aknázta ki a teremtésben rejlő lehetőségeket, mi ez a, már meg ne haragudjon, fantáziátlan linearitás...
Állj, állj, szólt közbe az Öreg, aki ekkor már egészen sápadt volt. Vajon tudja, Ármin, hogy mivel játszik, hogy micsoda munkát kíván most, úgymond, egyetlen tollvonással kockára tenni? Fel tudja mérni, hogy miféle kataklizmákat, világégéseket indíthat útjára egy ilyen cirkuszba illő mutatvány?
Igen, Ármin, pontosan tudja, miféle érdekeket sért az ötletével. Mindazonáltal a lentieket nem féltené. Akik lassan úgy másolják magukat, mint a legyek, azokat már aligha lephetjük meg az élet kiszámíthatlanságaival. Vagy ahogy odalent mondják: akinek lombikot adtál a kezébe, attól ne kérd számon a költők elhivatottságát.
Ez jó, mondta az Öreg, ezt meg fogja jegyezni, szereti, ha a beosztottjai alkalomadtán élnek a humor eszközeivel, de akkor is képtelen belenyugodni Ármin kérésébe, hiszen minden lágyszívűség könnyen katasztrófához vezethet. Mert emlékszik-e például arra, amikor az a zsivány Tamás, aki a legtöbbször fordult meg az emberek között, s aki a legjobban rákapott a lenti élet ízére, egyszer egy olyan rosszvérű nővel jelent meg a kapunál, hogy szentségtörés nélkül ki sem lehet mondani, és részegen követelte, hogy bocsássák be őket...
Már hogyne emlékezne rá, felelte csendesen Ármin, hiszen ő állította ki a papírjait, s ha ő is jól emlékszik, az a rosszvérű lett végül az Öreg legbecsesebb titkára, mondhatni, a szeme fénye, akinek alkalmi tudománya után úgy tud dorombolni, akár egy jóllakott kandúr a bádogtetőn.
Elég, emelte fel a hangját az Öreg, mert igen, azt már látja, hogy bár a hatalom iskoláját még nem járta ki Ármin, az udvartartás fortélyait viszont betéve ismeri. De csak annyit mondhat, ha már a mindentudásával hivalkodik, azt is illene tudnia, hogy a lentiek csak azt fogadják el igazán maguk fölöttinek, akiben időnként felfedezhetik saját gyarlóságukat. Inkább örvendenek egy kandúr bolháinak, mint egy mindenható, ám elképzelhetetlen szentkép glóriájának, ha már mindenáron a hasonlatnál kíván maradni. De mondja csak meg őszintén, el tudná képzelni az Urat, ha nem ütközne bele nap mint nap? Ugye, hogy próbára tenné a képzeletét?
Elfáradtak. Az Öreg minden dühe ellenére szeretettel nézett Árminra, hiszen ő is volt fiatal. Lobbanékony és türelmetlen. Emlékszik, egyszer képes volt özönvízzel büntetni a kreautúrákat valami apró-cseprő kisiklásért. Micsoda cirkusz volt, barátom. Micsoda cirkusz. De azóta kinőtte ezt az engesztelhetetlen haragot, most már inkább ez az öregkori, feledékenységgel fűszerezett megbocsátás illik hozzá. Azért is hagyja, hogy nyüzsögjenek, nyüzsögjenek kedvükre, higgyék azt, hogy szabad kezet kaptak. Aztán majd ha eltörik az a lombik, mert e tekintetben szemernyi kétsége sincs, nyűszítve térnek vissza hozzá. Az lesz ám csak a móka, amikor majd jól elbeszélgetnek, mint teremtő a teremtővel.
Akkor hogy legyen, nézett rá az Öreg, mert mégiscsak el kellett rendezni ezt az ügyet.
Én már mindent kigondoltam, nyugtatta Ármin. Hirschlerékhez mennék le.
Azokhoz, akik évek óta könyörögnek egy gyermekért? De hát már nyugdíjasok!
Épp ezért! Ott nem tűnne fel még egy. Amíg elérem a hatvanat, meghúzhatnám magam közöttük.
Hát jó, bólintott az Öreg, de ne várja el tőle Ármin, hogy ő jelentse be nekik az örömhírt, mert ehhez neki, ha megérti, amit mond, valahogy nincs pofája.
Nem, nem tiltakozott hevesen Ármin, semiképp sem várja el, hogy az Öreg efféle bejelentésekkel rontsa a presztízsét, inkább Máriában bízik, hiszen egy nőben mégiscsak több a tapintat. Ő majd egy ügyes jelenéssel megnyugtatja Hirschlernét, hogy fogadja el a sorsát, és hogy a gyermekáldás minden korban és körülmények között áldás, még ha ez a mostani első pillantásra átoknak is tűnik.
S bár az Öregtől magabiztosan jött el, ahogy közeledett a misszió kezdete, egyre jobban elbizonytalanodott. Bztos, hogy jól döntött? Valóban kiolvasható valami az élet bonyolult erezetéből? Kollégái, barátai, de néha csak egyszerű ismerősök is felkeresték, hogy különféle jótanácsokkal segítsék, és azonmód felsorolják, mit ne hagyjon ki, ha majd testet ölt. Volt, aki Velencére esküdött, mások szerint egy rockoncert nélkül mit sem ér az egész, vagy ha nem kóstolja meg a tejes csokoládét, nem ül hullámvasútra, netán nem kerül be a tévébe, ha csak egy negyedórára is. Ármin szorgalmasan jegyzetelt szürke fedelű noteszába. Ideje lesz bőven, hogy ezeket a furmányos dolgokat kipróbálja, de igazán Péter figyelmeztetésén töprengett hosszan. Ő a helyében, mondta, keresne egy biztonságos búvóhelyet, s ott vészelné át ezt a fiatalodást, ha már mindenáron ragaszkodik az ötletéhez. Hacsak szét nem tépik az első héten. Puszta kíváncsiságból.
