A delfinember. Élet és Irodalom, 50 évf. 13 szám/2006

A delfinember

Senki sem gondolta volna, hogy Poshik Gyula előző életében delfin volt. Egyrészt már a megjelenése sem tükrözött semmi delfinszerűt: nem volt sem áramvonalas, sem karcsú, és egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki széles jókedvében folyton vigyorogna. Arról az egyöntetű vélekedésről nem is szólva, hogy némiképp rendezetlen fizimiskája is inkább az intelligencia fájó hiányáról, semmint megnyugtató többletéről árulkodott. Pedig Poshik Gyula távolról sem volt buta ember. Igaz, annak idején csak az ötödik nekifutásra kapta meg a jogosítványát, amikor már az egész bérház rajta röhögött, de csak akkora gyűlt össze annyi tapasztalata, hogy a tábla csokoládé helyett némi készpénzt csúsztasson a vizsgáztató tiszt zsebébe. Már csak azért is, mert a nyári kánikulában több időt vett el a rendőrzakó szentségelést sem nélkülöző tisztogatása, mint a faroló parkolás, pedig ebben Poshik Gyula már az első tanulóhetek után elévülhetetlen érdemeket szerzett. A csemergi piacon vett használt Wartburgjával taxizott is néhány évig, de aztán két kültelki suhanc a kivilágítatlan Petőfi utcán törött sörösüveget nyomott a nyakához. Ezen még az is elgondolkodik, aki sosem látott Kék Fényt. Persze, nem hagyta magát, néhány keresetlen szóval és az ülés alá odakészített csavarkulccsal csakhamar jobb belátásra bírta őket, majd hazahajtott. Azóta sem nyúlt a Wartburghoz. Mondják, megsértődött. Az udvaron hagyott autóból előbb a benzint szívták le, majd egy éjjel kerekek nélkül maradt. Poshik minden reggel higgadtan szemrevételezte a járgányt, mintha a romlás előtt tisztelgett volna, csak épp koszorúk nélkül. A leszerelt elülső ajtók után még füttyentett is egyet. Azóta mindenki odajár: a gyerekek papást-mamást játszanak az üléseken, de találtak ott már óvszert is, műfogsort, napszemüveget, csakhogy amióta valaki odaszart, a roncs tabunak számít. Nem higénikus, hördültek fel egy emberként a fiatal anyák, és valóságos hadjáratott indítottak a volt taxis ellen, hogy mihamarabb szállítsa el onnan a bűnnek azt az ordénáré fészkét. Mielőtt az egész házra átszállna a rontás. Az, persze, csak vigyorgott, mert milyen gyermek az, aki még nem evett szart. 

Hogy Poshik Gyula buzi lenne, akkor vetődött fel, amikor egy esősebb őszi napon három palotapincsit fogadott be magához. A névadással nem sokat bíbelődött: Sándor, József, Benedek, ezeket ordította mindig a kutyák után, pedig az egyik láthatóan szuka volt. Poshik Gyula azóta megfellebbezhetetlenül a bérház legaljához tartozik: a kabátjáról csimbókokban lóg a szőr és folyton kutyapisit áraszt, a tekintete pedig ábrándos, akár a süldő lányoké, mintha nem is  valóságot látná, hanem valami megfoghatatlan tüneményt a valóság mögött. Már a fogatlan Persákné sem köszön neki, holott az óvatosságból még a házaló gáborcigányokat is leurazza. Abból baj nem lehet. Van, aki az ilyesmibe beletörődik, és van, aki dacból előbb a kutyákat akasztja fel a kilincsre, majd saját magát. Poshik Gyulát azonban más matériából gyúrták. Ha olyan nyámnyila lenne, mint ahogy most gondolják róla, már rég elvágott torokkal élne, ha ez egyáltalán lehetséges. Így hát Poshik nem vonult vissza, mégcsak az orrát sem húzta fel, mint eddig, hanem vett egy könyvet. Korábbi életeim, ez volt a címe. Elolvasta, majd tüntetően kitette a gangra. A könyvnek nem is az első kétszáz oldala volt fontos, azt szinte mindenki átugrotta, hanem az utolsó ötven. Ott ugyanis a születési adatokból kiindulva, bonyolult kérdések és feladványok megválaszolása után, több órás számítást követően az ember megkapott egy tovább már nem bontható négyjegyű összeget. Ezt a számsort kellett összevetni a teszt után felsorakoztatott ötezer lehetőség valamelyikével, és így lehetett megtudni, hogy az illető mi lehetett korábbi életében. Ekkor derült ki a napnál is világosabban, hogy Kreitzler Pál ügyvéd közönséges pincebogár volt még néhány évtizeddel ezelőtt, a felesége pedig mérges kúpcsiga. A nem épp karcsú Telepinéről hogy elefántteknős, az egyetemi tanár Zakovácról, hogy egy pitiáner tengeri gyík. Mintha nem sejtette volna bárki is. Mindössze a házfelelős Tincsekné hangoztatta sokáig, hogy ő bezzeg parti fecske, de a pillanatokon belül összeülő házfelügyelői bizottság előtt elvégzett teszt villámgyorsan kimutatta, hogy csak sivatagi róka. Talán még az is lehet, hogy veszett, de hogy rühes, az holtbiztos. A férje, az a sunyi lóhangya, már nem is mert a nyilvánosság előtt mutatkozni.

Ekkor robbant a bomba: a bogarak és csúszómászok, a dögevők és agyatlan korallok között Poshik csöndesen kijelentette, hogy ő márpedig delfin. Az állatok királya. Még ha nem is a szárazon. Képzelhetik. Ez a senkinek sem kellő, link alak! Ez a kutyapecér. Kommunista aljadék. Bizonyítsa be, ordította elfehéredett szájjal Kreitzler Pál. Szájhős, tette hozzá megvetően Zakovác. De amikor két, egymástól független lakóbizottság is kétséget kizáróan visszaigazolta Poshik múltját, már nem volt mit tenni. Szembe kellett nézni a tényekkel. Akkor már az járta, hogy Poshik mindenféle külső segítség nélkül tanult meg úszni, s ha nem törik olyan szerencsétlenül a bokája tizenéves korában, akár országos, de talán világra szóló bajnok is lehetett volna.

A kétkedők viszont nem hagyták annyiban. A világ rendje dőlne össze, ha Poshik csak úgy, minden előzmény nélkül kiérdemelné a delfinséget. Újabb bizonyítékot követeltek. Lehetőleg élesben, dublőr nélkül. A válaszokat előre is megtanulhatta, vetették ellen az újabb bizottságokat javasolóknak. Különben is ezt már nem lehet elintézni a diplomácia eszközeivel. Tenni kellett valamit, mielőtt forradalom törne ki, vagy ami még rosszabb: polgárháború. Így történhetett, hogy azon a verőfényes júniusi délutánon Poshikot a hívei vállukon vitték le a Duna-partra. A kétkedők tábora fényképezőgépekkel várta azt a pillanatot, amikor Poshik pár erőtlen karcsapás után eltűnik a habokban. Mit is várhatnánk egy taxistól, akit még az utasai is elvertek, mondogatták. Poshik előbb elbúcsúzott a kutyáitól, majd néhány másodpercig feszülten koncentrált. Aztán belevetette magát a folyóba. Elmerült, felbukkant újra. Innen úgy látszott, hogy mindjárt megfullad, onnan, hogy szinte szeli a vizet. Üdrivalgás, fojtott káromkodások a parton. A nők sikoltoznak, egy idősebb elájul. Aztán csak a fény, ahogy elárvultan táncol a víz pikkelyein. Szinte egyszerre kattant el az összes fényképezőgép. Akik ott voltak, úgy mesélik, legalább ötven kép készült akkor, de megmutatni egyet sem mutattak meg soha. Nem is lehetett: a képeken ugyanis tisztán kivehető volt az uszony. A Duna közepén. Fényes nappal. Sokan, persze, ma is azt mondják lefitymálóan, hogy ez csak trükk, kész blamázs, mert az a valami a képen maximum cápa lehetett. Semmiképp sem delfin. Mások szerint Poshik már a Fekete-tengerben lubickol és tojik a hangulatkeltésre. Nem érdekli senki és semmi. Szabad, mint Isten legboldogabb teremtményei. De az is lehet, hogy a vasúti híd cölöpjei után kimászott a partra, megtörölközött, majd klaffogó papucsában ráérősen hazaballagott. Azóta is úgy éli kettős életét. Közöttünk.

Ugrás az oldal tetejére