Karel Gott az Elba vízében. Élet és Irodalom, 50 évf. 17 szám/2006
Karel Gott az Elba vízében
Bár a sajtótörténeti szakkönyvek másként tudják, valójában Talpó György géplakatos volt a világ első paparazzója. Életműve, amelyet nem győzött mutogatni a szobakonyhába beeső alkalmi látogatóknak, az ággyal szemközti falon kapott helyet. Így ha felébredt, tekintete egyből arra az ijedt arcú, félmeztelen férfira eshetett, aki bocsánatkérő, esetlen mozdulattal próbálta eltakarni ágyékát. Körülötte a nyár harsogó, ám a film miatt kissé rozsdás, kedvetlenné exponált színei, háta mögött az Elba pikkelyszürke fodrai. A férfi nemrég kászálódhatott ki a vízből, még megtörölközni sem volt ideje. Ha tovább nagyítanánk a képet, látnánk a libabőrös hajlatokat, a vízcseppeket, a meglepetéstől eltorzult vonások mélyét: mindazt, ahová már a művészet sem érhet el, vagy ha mégis elérne, már nem lenne képes megszépítve visszaböfögni. A valóságot látnánk a maga pőre mivoltában, smink nélkül, tomboló közönség nélkül, ahogyt azt az Isten szabad idejében kifundálta.
A férfi a képen, erősítette meg Talpó a kételkedőkben a gyanút, bizony Kelet Sinatrája volt. Prága legfőbb exportkincse. Vagyis Karel Gott maga.
Minden a hetvenes évek közepén kezdődött, amikor Talpó délidőben épp kitunkolta a pörköltes lábos maradék szaftját. Igaz, némileg kedvetlenül, mert nem bírta azt a habszivacsot, amit kenyér gyanánt árultak a boltokban. Az ablak párkányára készítette a fürdőkádat is megjárt Sokolt, amit egy könyvvel még ki is kellett támasztani, hogy némi durcás sercegés után magabiztosan álljon rá a Petőfi sávjára, ahol ilyenkor a hallgatók kívánságait teljesítették. A rutinosabbak már tudták, hogy mikor fog szavalni elnyújtott, panaszos hangján Latinovits, mikor jön a Lila orchideák, amelynek első taktusaira Horváth Istvánné, trafikos szeméből mintegy gombnyomásra peregni kezdenek a könnyek, és mikor lesz valami használható, külföldi tánczene. Talpó nem várt és nem is kért semmit. Nála Elvis Presley és Korda György egyazon tőről fakadt, vagyis nem volt egyéb, mint rafinált, a csendet elviselhetőbbé tévő zajtömeg. De aznap valami megbolygatta a rendet. A bekonferált, kellemes férfihang csakhamar betöltötte a szobakonyhát. A dallam pedig, amelyre Talpó azóta sem talált megfelelő szavakat, pillanatok alatt elfeledtette a szájpadlására tapadt savanykás szaftot, a konyha mindig olajos, mindig tömött szagát, megremegtette a lakótelepre borult halszürke délutánt, másnap elviselhetővé tette a furófejek sípoló szopránjait, a nyolcóra utáni lelkes kocsmabűzt, a torkát kaparó keverteket. Csoda volt, mert csodának kellett történnie.
Ómálédi kárnávál, mámterááád, mámterááááád, énekelte pár hét múlva Talpó az ebédszünet alatt. Tehette, hiszen a trafikos fia az egykor nászajándékként kapott, kihúzható kanapé fejében beszerzett neki egy lehurbolt Tesla magnót, s az egyetlen NDK-s szalagra egymás után feljátszotta a kért nótát. Így megszakítás nélkül csaknem ötven percig hallgathatta az aranytorkú prágai énekest. Talpó három hónap után már szentül meg volt győződve arról, hogy ez a keserédes, velőig bizsergető dallam az ő lelkéből szakadt ki, és hogy enélkül már régesrég a folyóba ölte volna magát. Ez az önfeledt, a refrén végére mintegy lezárásként odacsempészett sálálálá láláli kárpótolta az elmaradt utazásokat, a négy év házasság után megszökött Margitot és az ő enervált orális teljesítményeit, amelyekkel mégis illő volt eldicsekedni néhány deci után. Az volt ez a dallam, ami Talpó sohasem lehetett. Önfeledt, mindig viccmondásra kész jampec, aki úgy siklik át az életen, akár egy vitorlás hajó a velencei kikötő vízén. Egy kalandor az eltűnt inka birodalom nyomában, vagy minimum egy olyan férfi, aki legalább annyira ismeri a tangó lépéseit, hogy az özvegy Horváthné az üzemi bál után csakhamar magához édesgesse, s ott szuszogva, izzadtan hozzásegítse ahhoz, amit egyedül már nagyon is unt, és nem is nagyon élvezett. Semmi sem állíthatta meg. Posztereket és plakátokat vett szinte kétszeres áron a gyárlátogatásra érkezett cseh turistáktól, amikor mások lyukacsos majókat és ágyterítőket cseréltek mosószerre és delikátra. Akkor már egy olajfoltos, kék füzetbe vezette be, hogy mikor és melyik adón csendült fel a Carnaval, ki mit mondott Karel Gottról a buszmegállóban, ahol épp a fennálló rendszer visszásságai kerültek szóba. Egyszer még holmi feljelentést is megfogalmazott, de a szervek nem tudtak mit kezdeni az éberségével, hiszen Karel Gottot anyázni, a cseh sztálinizmus burkolt termékének nevezni még nem számított felforgató tevékenységnek.
Ha Horváthné idejében nem hozza vissza a földre, egy nap talán besugóként ébred. De azon a hajnalon, amikor bőrükön egymás dermedt nedveivel feküdtek az épphogy megvetett ágyon, cseppet sem gondolva arra, hogy mit hoz a jövő, mert mit is hozhatna, akkor Horváthné a maga letűdőzött, szétmart hangján mesélni kezdte, hogy mennyire örül annak, hogy már az ő idejében eljön a világvége, a várva várt összeomlás, mert akkor nem úgy kell majd meghalnia, hogy közben találgatnia kell, hogy mi jön majd utána, mit is kezd a világ az ő szerény hiányával. És hiába ez a viszonylagos jóllét, a nyugalomnak ez a félrevezető többlete, mert mindez csupán álca, hogy senki se essen idejekorán pánikba. És Karel Gott sem egy hús-vér ember, hanem csupán a propaganda terméke a maga ragacsos, mézszínű hangjával.
Talpó György akkor ütött meg életében először egy nőt. Talán ha Margittal is így indít, messzebbre jutottak volna. Talán nem kezd el négy év után a vágyairól mesélni, nem követel nagyobb lakást, több törődést, mint ahogy azt sem próbálja bemesélni neki, hogy az igazi paszulylevest rántás nélkül is el lehet készíteni. Amikor Horváthné akkurátusan letörölte az arcáról a vért, Talpó már tudta, hogy egy csehszlovák társasúttal engeszteli ki az asszonyt. Indulás előtt a zaciból beszerzett egy aranynak látszó gyűrűt, biztos, ami biztos, bár sejtette, Horváthné szívét az effajta külsőségek már nem lágyítják tovább, tudomásul veszi, majd mehetnek tovább.
Mámterááád, mámteráááád zúgott a fülében a lehurbolt Ikarusz motorja. Az ötödik napon népszerű fűrdőhelyen táboroztak le. A kempingtől szinte karnyújtásnyira hömpölygött az Elba. Lennebb sűrű erdő, eldugott nyaralók kivillanó piros tetőkkel. Másnap reggel, kezében a Zenittel, a sűrű fák felé indult el, nem szerette a fürdőzők zsivalyát. Több kerítést mászott át, több villa mellett ment el, ameddig újra kikeveredett a folyóhoz. Nagy tábla figyelmeztette: ne menjen tovább. A parton két nő napozott, egy férfi épp akkor úszott ki a partra. Talpó önkéntelenül oldotta ki a Zenit exponáló gombját. Száraz kattanás. Rémület. Szinte a buszig üldözték, de ő volt a gyorsabb. Elvegyült a tömegben.
Azóta nem állt szóba a trafikossal. A gyűrű ott hever egy mustárospohárban a kredenc tetején. Látogatókat nem fogad, ha mégis, azok nem maradhatnak tovább egy esténél. De nem is bírnák tovább: mindig az az érzésük, hogy más is lakik itt, más is bámulja őket. Csurdé feneküket, lábuk közét. Csak Talpó tűnik nyugodtnak, ahogy egy olyan ember tűnhet, aki látta a világ egyedüli mozgatóját és nem ijedt meg tőle. Már semmitől sem fél. Boldog, mert másként nem lehet.
Pániapani vimzsák ruzsiszál.
