A nyál. Népszabadság, 2006
A nyál
Nekünk is csak mesélték, hogy a havasi pásztorkutyák nyála bármilyen tépett vagy lőtt sebet képes begyógyítani. Kipróbálni sosem próbálhattuk, mert aranyat is vehettünk volna azon a pénzen, amit a nálunk kéthetente megforduló tiraszpoli vásárosok elkértek egy-egy tégelyért.
Hitetlenségünkre válaszul rózsaszín hegeiket mutogatták, melyeken még fénylett a nem is olyan régi fájdalom, de azokat megtapogatni már nem engedték, vagy azért, mert így kiderült volna a turpisság, vagy - s ez látszott inkább valószínűnek - mert irtóztak az idegenek érintésétől. Nem is vertek meg nagyon errefelé ilyen vásárost, s ha kirabolták, épp csak annyit vittek el tőle, amit nagyon muszáj volt. Az ember az ördöggel csak módjával viccelődjön, tartották nálunk, mert a nevetése bárkit halálra perzselhet.
A nyállal különben is mindenki takarékosan bánt. Indokolatlanul nem köptünk a földre, hiszen sosem lehetet tudni, hogy mikor vesztünk el valami pótolhatatlant. A nyál ugyanis akadálytalanul áramlott végig a testben, bepillanthatott a legtitkosabb zugokba is, de jóval kevesebbet fecsegett ki ezekből, mint, mondjunk, a vér, amelynek harsányságánál már csak kiszámíthatatlansága volt veszélyesebb. Tudott a lélekről és tudott a testről. Tudott arról, amit tán az illendőség vagy a szavak iránti óvatos bizalmatlanság némított el. Így aztán nem smucigságnak, mindenhol jelen lévő önző féltékenységnek volt a jele, ha valaki kínosan őrizte nedvét, s betegségében, főként a kínzó gyomorbántalmak esetén, meggyűjtötte ezt az emberi szemet áttetszőségével mindig becsapó folyadékot. S csak akkor múlt el véglegesen a fájás, akkor lélegezhetett fel az ember, ha a test ismét magába fogadta a felgyűlt adagot, ha apró kortyokban itta meg, mint a forrásvizet.
Azt már korán megtanultuk, hogy mindenkinek más az íze, és elég szerelmesen beszívni a lányok nyelvét ahhoz, hogy tudd, neked teremtették őt vagy valaki másnak. Técsei Eszternek például, aki a híd mellett árulta a frissen szedett vargányát, gombaíze volt, fűszeres őzláb és álmos csiperke, de ahogy szerelme egyre duzzadt, úgy szorított jobban és jobban, ahogy a tapló szívja magához a fa törzsét. Júniusi, feszes húsú cseresznyét hordott a szájában a kisebbik Lipták lány még télvíz idején is, és úgy csurrant ki belőle ez az íz, ahogy a lépből pergetik ki az olajos fényű mézet. Viszont ahhoz sem kellett sok, hogy amint hevesebbé fordult a vére, úgy olvadjon el ő is a kérők ölében, hogy ne is maradjon belőle reggelre semmi, csak egy ragacsos, gyanús folt, amit kimagyarázni nem, legfennebb elviselni lehetett. Csak az enyémmel, az ázott és már némileg rothadásnak indult avarral, annak fanyar, penészes ízével békültek ki nehezen a lányok, pedig anyám szerint csak az igazán szerencséseket áldották meg efféle vékony, selymes nyállal, hiszen az ilyenben maga a csillapítatlan szomorúság lüktetett, s ez mindig jobban megérinti a lelket, mint a boldogság, melyben csak pöffeszkedik, pöffeszkedik és dagonyáz az élet. Hittem is meg nem is anyámnak. Azt már sejtettem, hogy időnként az áldás csak kívülről, egy idegen szemének mutatkozik jótéteménynek, s ahogy magára hagyják, ahogy kivillanhat igazi természete, máris pusztításba kezd, persze csak finoman, a maga módján.
Terveztem, hogy egy nap mégiscsak veszek egy tégelyt a tiraszpoliaktól, s azt kicsit átfőzve, mézzel és áfonyával bolondítva megitatom az első rám kacsintó fehércseléddel, hogy örökre velem maradjon. Hogy csak az én nyálam szomorúságából táplálkozzon, az érlelje az ő boldogságát. De talán nem volt elég bátorságom hozzá, vagy féltem, rosszvérű, ostoba parasztnak tartanak, így aztán sosem álltam le alkudni a vásárosokkal. Most már nem is lesz ez másként. Öreg vagyok és egyre könnyebbek a csontjaim. Mondják, ha már elapad bennem minden, ami eddig élni hagyott, és leengednek a föld mélyébe, előbb az szárad ki a testből, ami addig is haszontalan volt. Mert az igaz nedvek még a porból, még a hamuból is felébresztik azt, aki elég erős volt ahhoz, hogy ne hagyjon maga mögött semmiféle bizonyosságot.
