Angyali nyelv. Népszabadság, 2006
Angyali nyelv
Sólymosi mindenképp egy angyallal kívánta tölteni a szentestét. De most úgy döntött, nem hívja fel az ügynökséget, nem bérel ki senkit, mert azoknak mindig előre kell fizetni, miközben reklamációnak helye nincs. Pedig már sok van a rovásukon: a tavalyi ajándékot sem hozott, holott ez ilyenkor bevett szokás, az azelőtti pedig az összes szaloncukrot lezabálta a fáról, a sztaniolt ráadásul akkurátusan visszahajtogatta, hogy ne tűnjön fel a turpisság, amíg a huzat le nem leplezte az egészet. Hát hova aljasodik a világ, ha már egy angyal is lop, csal, hazudik? Nem csoda, ha Sólymosinak elege lett belőlük, nem kér több akciós konzumangyalt, de nem kell kitömött vagy felfújható sem. Ez a karácsony másmilyen lesz. Igazi. Szívből jövő. Majdhogynem romantikus.Kézenfekvőnek tűnt, hogy a közvetlen környezetében kezd keresgélni, a Folyondár utca négyben, ahová a teremtő szeszélye folytán csupa özvegy zsúfolódott, csupa megfáradt, de még ragyogni vágyó test, amelyik csak a maga fényezőjére várt, nem csillapuló, ám a reáliákat mégis figyelembe vevő lelkesedéssel. Angyalszempontból az ilyesmi kész aranybánya: az a sok parlagon maradt törődhetnék, céltalanná vált bejglik és kalácsok, le nem szopogatott csirkecombok. És adakozás, adakozás, amennyi csak belefér! Ezen a ponton kell bevallanunk, hogy Sólymosi már hamvas gyermekkorában is önző, magának való léleknek számított, amely önzőség a kamaszkorral csak súlyosbodott, hogy felnőtt fejjel tovább mérgesedjen: úgy képzelve el a világot, hogy abban a kreatúrák csupán az ő egyre szaporodó vágyainak fáradhatatlan statisztái. De hát miért is lenne szüksége külön bejáratú angyalra annak, aki szeret, és akit viszontszeretnek? Az már fél lábbal a mennyországban érezheti magát.
Angyalt találni mégsem egyszerű dolog, döbbent rá Sólymosi a keresés harmadik hetében. Balázsnéról például hamar kiderült, hogy fekete csík húzódik a körme alatt, mintha link férjét gyászolná még mindig emígy, Trotterné pedig képtelen volt felfogni, hogy a krumplilevesben csupán mértékkel áldás a tárkony, de ő csak savanyított, savanyított, mintha nem is lenne képes másként elviselni az életet csak így, minden édességétől mentesen. Pedig, sóhajtott fel Sólymosi egy óvatlan pillanatban, egy efféle csípővel, mint amilyennel magácska bír, a világot is ki lehetne forgatni tövestül. S bár lehet, hogy kitartó neveléssel végül Trotternéből is elfogadható angyalt gyúrhatott volna a gondviseléssel szövetkezett férfiúi türelem, de Sólymosi ideje nagyon is fogyóban volt. Legtovább a második emeleti Piroskában reménykedett, akinek a lapockáin még két kis kitüremkedést is fölfedezni vélt, mint akinek még nem volt érkezése lekapnia a szárnyait és elsimítania angyal mivoltát. De Piroska sem volt szeplőtelen: még egy halandóhoz képest is sokat beszélt. Mintha a parttalan locsogás maga, ez a tapinthatatlan, szelíd áram táplálta volna a törékeny, filigrán test megannyi szerkezetét: keringtette a vért az erekben, mozgatta a gyomor lassú falát, selymesítette a tengerillatot árasztó bőrt. De legalább sűrűsödött volna a temérdek asszonyi beszéd legalján valami. Valami nevén nevezhető. De semmi. Semmi az égadta világon. Így lehetett, hogy amit a beszéd hozzátett Piroskához, azt szinte ugyanazzal a mozdulattal elvette Sólymositól, főfájást és enyhe émelygést hagyva maga mögött. Nem volt mit tenni. Sólymosi a remény gyümölcseivel kelt és a kétségbeesés ecetével feküdt.
És amikor már végképp úgy tűnt, hogy angyaltalanul tölti el az esztendő legmagányosabb, szeretet után kiáltó estéjét, kéretlenül beállított hozzá Lojmár Etelka, a negyedikről. Ez a fátyolos tekintetű csupa csont asszony, akiről csak a bérház beavatottai tudtak, hiszen olyan észrevétlenül járt-kelt köztük, mint egy jóravaló kísértet. Nem vitás, Lojmár Etelka a csúnyák közül is a legcsúnyábbak közé soroltatott, sápadt lóarcát alig dobta fel fénytelen csepűhaja, és fogatlan szájából is a magányos, sötét barlangok előnytelen levegője áradt.
- Kerestél - mondta természetes kedvességgel, és Sólymosit épp ettől verte ki a láz.
- Gyere be - mondta végül. - Az én házam, a te házad.
Szeretnénk hinni, hogy végül a végzet rendezte el azt, amire az emberi kéz nem volt képes, s hogy a kilátástalanság méhében lapult a későbbi boldogság legszebb teremtménye, de nem vezethetünk félre senkit. Lojmár Etelka és Sólymosi maradványait csak negyednapra fedezték fel a bűztől már menekülni képtelen szomszédok. Orvosnak, halottkémnek nem is igen akadt dolga. Hamar kitöltötték a megfelelő rubrikákat, s már siettek is. El ebből a reménytelenségben ázó, csupasz bérleményből. Vissza a családi fészek hamar hűlő melegébe. Így, ha suttogtak is a szomszédok, senki sem tartotta érdemesnek lejegyezni, hogy kékes, emberi szemet könnyekig bántó fény szűrődött ki azon az estén Sólymosi ablakán. És mintha a szférák zenéje is lekúszott volna az udvarig, hogy a mindig vad, kóbor kutyákat elcsöndesítse az ünnepi csontok fölötti marakodásukban. Csönd volt, mintha bűnétől szabadult volna meg épp ott és akkor a világ. De vajon meg lehet-e gyónni azt, ami az emberi értelem szerint meg sem történhetett? Vajon van-e a szeretetnek a képzeleten is túlmutató ereje? Máig nem jutott dűlőre senki.
Az igazság végül is nincs nagyon messze ettől. Mert ha a szívünkre hallgatunk, mégis azoknak a névtelen, meglehet beszámíthatatlan sírásóknak kell hinnünk, akik önfeledt kuncogást, az egymásra találó testek alig összetéveszthető örömét hallották ki a koporsókból, s ezt sem pálinka, sem hangos tréfálkozás nem volt képes elnyomni. Mert igen, bizonytalan visszhangként még a föld halma alól is elő-előszűrődött.
De ha valakinek volt elég bátorsága és közel merészkedett a sírhoz, majd a kezét is kihúzta a kesztyűből, vagy megvárta, hogy a gyakori esők után kicsit megszikkadjon a föld, akkor azt is érezhette, hogy emberi test melegét árasztja mindenütt. Ráadásul ütemesen meg-megmoccan, amíg elégedett sóhajjal végképp abba nem hagyta, s akkor olyan elégedetten süppedt vissza az a halomnyi föld, hogy nem is lehetett mosolygás nélkül megállni.
Mintha az angyalok nyelvét, s vele a teremtés frivol titkait lestük volna ki éppen.
